1. fejezet
H
|
alálhörgés, acélszikra, vashang
és vadító, meleg vérszag. A kapitányi kabin falat elfoglaló ablakán át a hajnal
vörös ujjai cirógatták végig az odabent alvó lányt, amikor a fedélzeti csata
első zajai felébresztették az álmából, ennek pedig már vagy öt órája. Azóta
szüntelen csattogtak a kardok, dörögtek a hordók és haltak a férfiak.
Most már dél
körül járhatott, a nap fényében szikrázón tündökölt a kristálytiszta tenger és
a fehér homokszemek gyémántként ragyogtak a parton, ahol tegnap éjjel kötöttek
ki. Heléna csendesen üldögélt az ágy szélén és várt. Olívaszín szemében a lélek
apró lángja sem pislákolt, mint ahogy alabástromszoborrá keménykedett arcán
sem. Aggódhatott volna, hisz veszélyben volt. Csupán a kapitányi kabin vékony
fala választotta el a haláltól vagy tán még valami ennél is szörnyűbbtől,
azonban az igazsághoz hozzátartozott, hogy cseppet sem számított, melyik fél
kerül ki győztesen a harcból, aminek az okát feltehetően még ők maguk sem
tudták.
Immár három
éjjel telt el azóta, hogy láztól megszédülten felébredt a kapitány széles
ágyában vadállatbundák között. Akkor halványan világítottak az íróasztalra
helyezett gyertyák, és az alig huszonhárom éves nő körül morajlott a tenger.
Heléna akkor azt hitte, hogy egyik álomból különös módon egy másikba került át.
Tévednie kellett.
A falablakon
besütő holdvilág egy szikár férfi sziluettjét festették körbe, aki épp a vizet
bámulta hátra tett kezekkel. Nem lehet tudni, mi történt volna, ha Heléna nem
szólal meg, de végtére is a láza lett a veszte. Fájdalmasan nyögött egyet,
amire a férfi rögtön megfordult, s az éjszakai ezüstös félhomályban megcsillant
parázsló tekintete. Úgy égett bele a leány lelkébe, akár egy billog, ami a hús
lebomlásáig a helyén marad. Ő azonban még ekkor sem félt. Jól tudta, hogy az
álomvilágban nem árthat neki senki sem. Így hát erőtlenül ült föl az ágyban, a
pillantását le sem vette a közeledő férfiról, aki elé érve azonnal egy
különleges nyelven szólalt meg. Ajkáról mindenféle kemény hang és betű szállt
fel, amelyhez hasonlót a zöldszemű Heléna még sosem hallott. Ekkor suhant
először végig a gerince mentén a páni félelem jeges lehelete.
Azóta sok
minden nyert bizonyságot. Az első, és talán a legfontosabb, hogy az először
álomnak hitt hajókirándulás közel sem olyan képzelgés, mint azt a nő szerette
volna. Ez akkor vált biztossá, amikor a majd két méter magas férfi dühödten
esett neki, amiért nem tudott a kérdéseire válaszolni, hisz nem is értette.
Heléna
óvatosan maga elé emelte mindkét kezét. A ráaggatott fehér ruha puhán surrogott
a művelet közben. Reszketve fújta ki a levegőt, miközben a csuklóin sötétedő
foltokat nézte egy tenyér nyomán. Egy végtelenül erős tenyér nyomán. Ha mindez
csupán a képzelet szüleménye lenne, akkor erre mindenképp felébredt volna már.
A második
fontos dolog, ami talán a legzavaróbb volt mindközül, hogy egy szót sem tudott
beszélni a férfival. Ez nem csak azért volt így, mert elég heves vérmérsékletű
egyeddel hozta össze a sors, hanem egyszerűen nem akadt egyetlen egy közös
nyelvismereti pont sem. Heléna próbálkozott az anyanyelvével, a franciával,
majd az angollal, kis némettel, viszont egyik sem talált célba. A
parázsszeműnek továbbra is durva hangok között pattogott a nyelve, ami
leginkább a török és az olasz szerelemgyermekére emlékeztetett.
Tehát a
sötéthajú lány még csak azt sem tudta megtudakolni, hol van, és miért van itt
egyáltalán. Próbált visszaemlékezni, hogy mit csinált azelőtt, mielőtt itt
felébredt volna, fejében viszont olyan hasznos dolgokat talált csupán, mint az
itteni világban a francia nyelv.
Lehetséges,
hogy elrabolták és eladták. Amikor ez eszébe jutott először, rögtön le is
ellenőrizte, de egy vágott sebet sem talált szervlopásra utalva. Azt is számba
kellett venni, hogy még csak most viszik a cél felé, és a beszéd, amin megszólalnak,
csupán egy csinált nyelv, mint az eszperantó, hogy a hatóságok ne tudják
megfejteni az elhangzottakat. Mindezek viszont nem magyaráztak meg mindent.
Ha valóban
csak elrabolták volna, akkor vajon miért jártak az emberek olyan öltözékben,
mint amit az ókorban viseltek? A parázsszemű férfi is egy lepedőszerű holmit
dobott oda neki, hogy abba öltözzön fel, és ő maga is rövid, össze nem gombolt
kék mellényt és egy dereka köré tekert anyagdarabot viselt, aminek közepéről
egy vastag csík lógott a térde alá. Mindez csak a megtévesztést szolgálná?
Helénának be
kellett látnia, hogy ezzel az elrablós spekulációval nem jut túl messzire. Az
elmúlt három nap során kezdett a dolog elhalványodni, míg végül odáig jutott,
hogy valószínűleg megbolondult és a saját elméjébe van bezárva jelenleg. Ha ez
így van, merre találja a kijáratot?
Ebben a
pillanatban, amikor ismét ez járt a fejében, a kabin egyetlen ajtaján, amin
eddig soha nem lépett ki, egy jókora hordó tört át. Szilánkosra törte az őt
bezáró fadarabot, és ezzel felnyílt Heléna előtt a lehetőség a kijutásra. Még
egyszer sem járt odakint, mindig csak annyit látott a napvilágból, amennyit a
falablak és a kapitány be-kijárkálása hagyott. Ekkor már egyértelmű lett, hogy
a parázsszemű a kapitány, nem lehetett másról szó.
A zöldszemű
megmerevedett. Már csupán a közvetlen fény érzésétől a bőrén is olyan
szabadságérzet lepte el, mint azelőtt soha sem.
A tátongó rés
előtt karddal és lándzsákkal harcoló vademberek hada táncolt fel-alá, a
fedélzeten füstölő hordók szürke ködje azonnal a kabinba kezdett szivárogni.
Heléna érezte, amint a teste készülődik a menekülésre, csupán a megfelelő időre
várt. Kezével keményen az ágyneműbe markolt, csupasz talpa megkapaszkodott a
fapadlóban, a fülében hallotta a zubogó vér minden csatakiáltást elnyomó
lüktetését. Reszketegen vett mély levegőt, aztán rohanni kezdett.
Hirtelen
kitörése nem tartott túlzottan sokáig. Amint kilépett, szinte rögtön belefutott
egy magas, nagydarab, szakállas alakba, aki rögtön vicsorogni kezdett, miután
meglátta a szépséges lányt. Heléna hátrálni kezdett, félve nézte a vérszomjas
férfi miként törli a nadrágjába a szablyájáról a vért és kezd hozzá szólni az
ismeretlen nyelven. Most sem értette, mint soha máskor, de mintha felfogta
volna, mit is akart mondani a vágott arcú.
Vészjóslón
közeledett a veszély. A fedélzeten a harc hatalmas káoszt okozott, így nem
csoda, hogy a nő nem vette észre a lába alatt heverő köteleket és törött
fadarabokat, amikben szerencsétlenül bukott hátra. Az eséstől a feje nagyot
koppant a fán, pár másodpercig szinte eszméletét vesztve szédelgett és kinyúlt
testtel hevert a földön, csupán összemosódott árnyékokat látott.
Mikor ismét
magához tért, a vágott arcú fölötte tornyosult, ő a két lába között feküdt, s
nézte, ahogy a szablya éle megcsillan a magasba emelve, a hegye pont a mellkasa
fölött lengett. Megpróbálta magát odébb rúgni, azonban a lába megcsúszott egy
kifröccsent vértócsán, így ismét elbukott. Utolsó erejével maga elé emelte a
kezeit, hátha valami csoda folytán fennakad bennük a penge, s megmenekül.
Nevetségesnek tűnt. Valahol legbelül ő is érezte a mozdulat haszontalanságát,
ezért inkább lehunyta a szemét, összeszorította hosszú pilláit és várta a
véget. Talán ezzel jutna haza.
De a vég
elkerülte. Ehelyett meleg permet lepte be a testét, és sós szag kúszott fel az
agyába. Rettegve nyitotta fel a szemét újra a valóságba zuhanva. Az eddig
fehéren világító leplét most ragacsos vérfoltok tarkították, amiből nem kevés
jutott az arcára is. Heléna öklendezve húzta le a permetréteget a bőréről, az
ujjai között érezte egy ember életét. Még soha nem látott ennyi vért egy
helyen.
Kellett néhány
kósza másodperc, amíg legyőzte azt a méla zsibbadtságot, ami ekkor ellepte.
Görbén felfele nézve a kapitány szikár alakját látta, épp egy fej nélküli
testet lökött el magától. A vágott képű testét. Heléna végignézte, ahogy a
húsköteg a földre dobban, pontosan a kilógó nyelvű fej mellé.
A látványra a
nő összerezzent. Szája elé kapta a tenyerét és elfojtott egy pánikkal telt
sikítást. A sokk elvonta minden tagjából a vért, semmi tudata sem maradt
megmozdulni, vagy tovább futni, csak ült ott bambán, szemében könnyek
gyülekeztek, a gyomrában pedig úgy gomolygott a tegnap esti kenyér és gyümölcs,
mint az az égő hordó ott a fedélzeten, távolabb.
Nem is
hagyták, hogy észhez térjen. Teste úgy tűnt, önmagától emelkedik fel, pedig
igazából a kapitány kapta a hóna alá játszi könnyedséggel Helénát. Egészen a
hajókorlátig cipelte, ahol aztán letette a sokkos nőt, majd egy kötéllel
pepecselni kezdett. Ő csak akkor eszmélt fel, amikor a kapitány a kezébe nyomta
a kötél másik végét, a derekára pedig egy rövid kardot kötözött. A korláthoz
csomózta, majd a fejével a távolban burjánzó erdő felé intett.
– H-hogy mi? –
nyekeregte Heléna, közben a partra meredt. – Ugorjak?
Szinte végig
sem bírta mondani. A parázsszemű újfent felkapta, ujjait szorosan az anyagra
szorította, és egy könnyed mozdulattal kidobta a hajóról. A nő úgy
csimpaszkodott a kötélen, mintha odanőtt volna a keze. Néhány másodpercig
szabadon repült, aztán véget ért. A gravitáció a föld felé rántotta olyan
erővel, hogy majd kitörött a válla. Hatalmasat lengett, tehetetlenül zuhant a
hajó oldala felé, és nagyot nyekkenve csapódott oda.
Élesen szívta
meg a fogát a fájdalomtól, de ez legalább magához térítette. Egyik kezét a
másik után rakva mászott lefelé, néha meg-megcsúszott a vértől iszamós tenyere,
azonban végül nagyjából épségben leért.
A hajó nagyságának
köszönhetően a csata zajai javarészt elültek, csupán a felfelé szálldogáló
szürke füst jelezte a bajt.
A meleg, fehér
homok fantasztikus érzésekkel töltötte el a lányt. Körülötte kéklett a tenger,
halkan zubogtak a fehér habok, középen az a zöld folt pedig mindenképp az
édenkertre emlékeztetett. Ez volt az egyetlen jó, amit ittléte alatt
megtapasztalt, de a szárazföld szilárdsága és a levegő tisztasága, a közvetlen
napfény most akármit felülmúlt volna.
Még kiélvezte
az ismeretlen világ által nyújtott szépségeket, aztán az erdő felé sietett,
hogy elbújjon. Ki elől? Maga sem tudta. A kapitány most megmentette, azonban a
céljai nem voltak tiszták. Heléna mindezek ellenére örült ennek a röpke
szabadságnak, még ha bujdosnia kell, akkor is.
A buja, trópusi
övezetbe érve visszapillantott a hajóra, ahonnét jött. Csodás látványt
nyújtott. Akkora monstrum volt, hogy talán csak a csoda tartotta össze és a víz
felszínén. Heléna hat árbocot számolt meg a fedélzeten, rajtuk hamuszürke
vitorlákkal. A tengerjáró oldalán számtalan kis ablakocska, a farán pedig a
kapitányi hálóhelyiség. Az orra a távolba mutatott, mintha csak a célt akarná
kijelölni a matrózoknak. Valami szoborféle is díszítette, ezt a lány már nem
látta tisztán.
Nagy levegőt
vett, majd elfordult a monstrum felől. Tompa félelem játszott a tagjaiban, ezt
akkor érezte meg igazán, amikor csak nehéz küzdelem árán tudott előre lépni.
Nem is sejtette, mi lesz vele. Most ez tűnt a legfontosabbnak, nem az, miként
került ide, s hogy jut majd haza. Ha valaki akarja, azonnal megölheti, hiába
van nála a rövid kard, ez pedig nem tűnt túl bíztatónak.
Ezekkel a
zavaros gondolatokkal vonult be az erdőbe, s meg sem állt addig, amíg egy elég
nagy gyökér által vájt odút nem talált menedékül. Oda fészkelte be magát a vértől
áztatott szépség, és szorosan a falához lapulva várta, hogy mi fog vele
történni. A sok újdonság, a sok fáradalom és a friss levegő teljesen elnyomta
őt. Lassan leereszkedtek a pillái, s utolsóként az édes bor illatát érezte, ami
megragadt rajta a kapitány kabinjában.
2. fejezet
– Az istenek
szívják ki a vérüket ezeknek a fattyaknak!
– Még, hogy az
istenek! Az effajtára még csak rá sem néznek!
– Hát, ha ők
is gyűlölnek csak, miért nem pusztítják el őket teljesen? A kezdetek óta csak a
gond van velük! Tele minden börtön, a láncok meg sok pénzbe kerülnek.
– Ha engem
kérdezel, csak Frahr csinálja jól. Ott legalább egymást ölik a színházban.
– Ne is
törődjünk ezzel, barátom, közel a lyuk és a rum.
– Nem is
törődnék vele túlzottan, de láttad, hogy Dörgeteg miként bánt el szerencsétlen
Byonnal.
–
Szétszéledtünk, barátom, engem már a csata legelején se kötött le más, csak én.
Mi történt vele?
– Az a rohadt
viharverte lemetszette a fejét, amikor ő épp egy csinos kis barnát akart
leszúrni.
– Asszony élt
a hajón?
– Úgy tűnt.
Biztosan a viharverte rabszolganője volt.
– Hát, akkor
Byonnak vége. A fejvesztés méltó hozzá, Dytra biztosan szereti már.
– Dörgeteg a
vérét itta.
– Igaz a hír?
Mocskos minden lassanhaló, de leginkább az égi!
– Csak
nyugalom, barátom, itt a lyuk és itt a rum, öt üveggel rejtettem el.
Heléna szemei
felpattantak. Úgy ébredt fel, mint ahogy az álom is elnyomta; az odú nedves
falának lapulva és rettegve.
A dél már
régen elmúlt, sötét bársony lepte be a vidéket, s ezúttal még csak a két ezüst
hold fénye sem világított, a sűrű trópusi erdő mindent elfedett, emiatt a leány
épphogy látott valamit.
Üveg? Az üveg
szó csengett a füleiben. Az álmában játszódott le minden, mindezek ellenére a
távolban megreccsent egy apró ág két súlyos lépéstől.
A menekült
óvatosan moccant meg a barlangban, barna fejét kidugta a résen, s most már
látta is, ahogy felé jönnek. A fák mögött halvány, sárga fénypászmák táncoltak,
csakis lámpás vagy fáklya fényei lehettek.
Rémülten
zuhant vissza Heléna a verembe, lábait maga elé húzva reszketett. Hát csak
eddig tartott volna a szabadsága?
Lassan,
erőtlenül lecsuklottak a kezei a földre, ahol halk csilingeléssel koccant meg
néhány tárgy. A nő tágra nyílt szemekkel nézett a hang irányába, végül tompán
csillogó, földes üvegeket pillantott meg, mint ahogy arról az álmában is szó
volt. Egy teljes párbeszéd fültanújaként álmodott, és végre értett valamit,
hiába érthetetlen módon. Csak most tűnt fel neki, milyen szaporán emelkedett
fel-alá a mellkasa. Tenyerét a szívére szorítva és nagyot nyelve vett hatalmas
levegőt, majd teljes csendbe merülve fülelt bele az éjszakába. Ha egyszer
megértette a beszédet, az nem múlhat el maradéktalanul, viszont ezúttal ismét a
recsegős szavak jutottak el a tudatáig.
A fénypászmák
egyre közelebb kerültek, a léptek alatt összetörő ágak egyre hangosabban
sikítottak, beléjük pedig kavicsok sercegése vegyült. Nem maradt idő a
gondolkodásra. A leány fürgén pattant ki a veremből, még épp, hogy el tudott
bújni anélkül, hogy észrevennék, csupán egy fehér elsuhanó foltot láthattak, de
erre sem figyeltek fel.
Milyen jól
tette Heléna, hogy így döntött. Az erdőbe hátrálva nézte, ahogy két férfialak
az odúhoz ment, s onnan szedték ki az üvegeket. Talán csak jó megérzés lehetett
ez az egész, de ezúttal megmentette az életét.
Ezek szerint a
csata véget ért, s kezd szétoszlani a tömeg. Az erdő nem volt biztonságos
többé. Heléna gyenge lábakkal baktatott előre, gondolkodott, hogy mihez
kezdhetne most, merre menjen és hová? Szorosan kapaszkodott a köré tekert
lepelben, hátha a világ ezen apró darabja a valóságban tartja. Talpát zavarta a
szúrós talaj előrehaladás közben, de nem veszíthetett a tempóból. Kábultan járt
a redves kérgek között, az útjából sokszor kellett elsöpörnie a lelógó indákat
és pókhálókat, de mindeközben az életben maradáson agyalt. Hirtelen az egyik
lába megcsúszva az iszapos talajon egy mély tócsában loccsant. Lassanként
feltűnt neki, milyen barátságtalan ez a környezet. Még most, éjszaka sem hűlt
le a levegő, a pára fojtogatva ült meg a hatalmas pálmaleveleken, azonban ami a
legijesztőbbnek tűnt, hogy az élet egyetlen jelét sem látta. Persze, akadt itt
néhány rovar és csúszómászó, azonban se madár, se emlős. Az édeninek tűnő
fehérhomokos sziget teljesen élhetetlen volt fejlettebb lénynek.
Jajgatva
rágtatta ki a sárból a lábát egy lecsüngő indába kapaszkodva, amitől már nem
csak száraz vér, hanem vizes sár is feketéllett a ruháját. Így, hogy nem
segített neki senki, csak így döbbent rá, hogy teljesen egyedül maradt, ami
egyet jelentett a halállal. Sárosan, izzadtan és pánikolva lyukadt ki az erdő
másik végén.
Reszketve
préselte ki a levegőt a homok és a fa határán. Könnytől opálos szemekkel nézett
fel az égre, ahol a két hold világított. Amikor ide került, talán ez
ábrándította ki a leginkább. Két hold, akárcsak a mesékben. Miközben a tájba
merült, meg sem hallotta, amint a sötétségben megrezzent valami.
Két ráncos kar
nyúlt felé, az egyik rögvest a nő szájára tapadt, hogy elfojtsa a felcsendülő
sikolyt. Heléna kapálózva próbált menekülni, a mögötte lévő már a mellkasához
húzta, a nő a behorpadt mellkasból rögtön tudta, hogy nem fiatalemberről van
most szó, mégis erősebben markolt, mint bárki odahaza.
– Sh –
csitította a férfi. – Csak csendesedj el! – Dallamosan zengett a hang, aminek
nem kellett sok idő, hogy megnyugtassa a zaklatott nőt, hiába szorították le a
száját.
Ahogy Heléna
kapálózása csillapodott, úgy gyengült a szorítás a teste körül. Végül csontos
ujjak markoltak a vállába, s maga felé fordította az öreg a fiatal szépséget.
Mélyen barázdált
arcán mélyen ülő szem pislogott, amely vörösesbarnás színben csillogott. Az
ábrázatáról kétségek tükröződtek, mintha ő maga sem értené, miként került ide.
Vékony ajka szűk résre nyílt, ahogy végignézett a lányon. Helénának ismerősnek
tűnt az öreg, főleg a csontos koponyáról lógó néhány ősz hajcsomó. Mintha látta
volna már… de sosem mozdult ki a kapitányi kabinból.
Akkor bőrén
hideg vizet érzett és forró lázat. Egész lényében hullámzott, s alig látott,
kezei között valami fafélét szorongatott Az öreg Castor, a kapitány jobbkeze látta
őt meg a tengeren sodródni egy vihar után. Ő maga akart beugrani érte, de egy
másik kalóz vetette be magát a mélybe, hiszen jobban úszott, mint megvénült
társa. Miután a hajóra vonta a hajótöröttet, Dörgeteg és Castor azonnal
nekiláttak a nő vizsgálatának. Ekkor akadt egy kósza pillanat, amikor Heléna
felnyitotta a pilláit, s talán emiatt emlékezett az öregre. Ő is a hajó
matrózai közé tartozott, mégis úgy érezte legbelül, hogy nem kell tőle
tartania. Úgy szorongatta a vén a kezei között, mint egy apró, törékeny
kincset.
Egymás szemébe
bámultak hosszú perceken keresztül szótlanul. Nehéz lett volna eldönteni,
melyikük tűnt a kétségbeesettebbnek.
– Heléna –
sóhajtotta a zöldszemű nehézkesen.
Gondolkodott,
hogy mit mondhatna, és semmi más nem jutott eszébe, csak a neve, és
reménykedett, hogy ezzel meglesz kettejük között a bizalom. Talán a kapitánnyal
is másképp történt volna minden, ha legalább megpróbálnak bemutatkozni
egymásnak.
Castor vörös
szeme tágra nyílt, kissé jobban rászorított a leány vállára.
– He-Heléna? –
ismételte kétkedő hangon.
Ő a mellkasára
tette a kezét, és újfent megismételte, közben bólintott görbén fölfele nézve.
Ezután az előtte állóra szegezte a tenyerét, a szíve fölé.
– Hogy én?
– Heléna –
súgta újra, majd jobban az öreg csontos mellkasába nyomta az ujjait.
– Castor –
felelte halvány somolygással.
Apró szikra
lobbant köztük. Nem olyasmi, mint ami egy férfi és nő között, sokkal inkább
hasonlított a bajtársiasságra, amitől mindketten végtelen elkötelezettséget
éreztek a másik iránt. Érdekes folyamat volt ez, hogy mi kell ahhoz, hogy
megbízzunk egy idegenben. Úgy tűnt, teljes mértékben elég az elhagyatottság,
kétségbeesés és egy kedves gesztus.
– Velem kell
jönnöd – törte meg a csendet az öreg, közben Heléna kezébe kapaszkodott, s
húzni kezdte a part felé.
A nő
természetesen egy szót sem értett, de nem is számított. Amíg Castort maga
mellett érezte, még az sem érdekelte, hogy vissza kell mennie a hajóra.
A tengerjáró a
vízen ringatózott békésen. A tatba épített ólomüvegen halvány fény pislákolt
ki, mint ahogy a fedélzetről is, a tengeri szél pedig halk morgásokat hozott
felőle. Heléna rendületlenül követte a megsegítőjét, szorosan markolt a kezébe,
az meg szinte húzta maga után. Elég gyorsan haladtak a sötétség leple alatt, s
nem úgy tűnt, mintha akárki meg akarná őket támadni.
A zajos
szellőbe nemsokára más is keveredett: egy szag. Égett hús, ruha és haj szaga. A
nő épp, hogy oldalra kapta a fejét, amikor megpillantott egy felé szálldogáló,
még izzó pernyét. Heléna tekintetével megjárta az utat, amit a kis parázs is
megtett.
Nem is olyan
mélyen az erdőben, egy apró tisztáson hatalmas halomban égtek a testek. Csontok
meredtek az ég felé, néhány levágott fej messzebbre gurult a halomtól, és a
láng nem érte el, és az a szag. A nő hirtelen felindulásból tépte ki a kezét a
férfiéból, majd az arcát belétemetve rogyott le a földre. Heves fejrázás közben
zokogott, nem bírta törölni a könnyeit a szörnyű látványra. Mégis mit képzelt?
Hogy majd békésen eléldegél egy rakat érzelem nélküli gyilkos között?
– Heléna! –
fordult felé Castor. – Mennünk kell – sietette a kezét felé nyújtva, azonban
nem jött válasz. – Kérlek!
– Mégis mi
folyik itt? – Mélyen karcos hang dörrent föl a máglya mellől, aminek értelmét
Heléna ezúttal megértette, vagy legalábbis úgy hitte.
Hevesen robogó
szívvel nézett fel, és az első, amit megpillantott, az egy vörösen izzó szempár
volt, pontosan úgy, mint a legelső napján. A kapitány közeledett feléjük dühöd
vadként, széles felsőtestén nem fűzte össze az ingjét, amitől még
hatalmasabbnak és riasztóbbnak tűnt. Az arcáról szinte lerítt a mérhetetlen
gyűlölet, pedig milyen csinos arc lett volna az, ha kissé kedvesebben tudna
nézni.
– Smis! –
jajdult fel Castor.
– Mit művelsz?
– a démoni férfi az öreg elé ért, és nem kissé hatolt bele a személyes
szférájába. Ezzel minden bizonnyal az erőfölény egyértelmű megmutatása volt a
célja, hisz a vén elsőtiszt homloka alig ért Smis kulcscsontjáig. Úgy pislogott
fel rá, mint egy riadt gyermek.
– Ő Heléna –
mutatott erőltetett mosollyal a földön heverő asszonyra.
Dörgeteg aprót
lesett oldalra, nem tartott tovább az egész, mint pár másodperc.
– Honnan
tudod?
– Ő mondta.
A nő
értetlenkedve hallgatta a párbeszédet, ismét nem értett egy mukkot sem.
– Úgy hívják,
mint a hajómat? – mormogott a viharverte.
– Úgy hiszem.
– Hát
elhiszed? – reccsent fel ő dühödten, amire hátratűrt hullámos tincsei a
homlokába omlottak.
– U-uram, te
is tudod, hogy nem beszéli a nyelvünket, mégis hogy…
– Hazudik!
Castor
rémülten nézett a dühödt kapitányra. Pontosan tudta, mennyire megviselte őt a
nő jelenléte, legfőképp azért, mert amint kihozták a vízből, valamivel rögtön
magához láncolta a lassanhalót. Az öreg ezután a lány felé fordult, aki nagy
szemekkel pislogott rájuk. Ugyan nem értette pontosan, miről folyt a vita, elég
egyértelmű volt, hogy most döntenek majd a sorsáról.
–
Megtiltottam, hogy utána gyertek, megmondtam, Castor!
– S itt
hagynád meghalni egy karddal?
– Jobb, mintha
kard nélkül.
– Még hasznos
lehet – próbálkozott a jobbkéz.
– Mit
tervezel?
– Moshat,
esetleg főzhet – kapálózott kétségbeesetten.
– Nem –
jelentette ki Smis egyszerűen, ezután a nő felé fordult.
Heléna kissé
hátrébb moccant, azonban nem menekült el, nem látta értelmét. Dörgeteg könnyed
mozdulattal kapta fel a leányt a vállára, aki ugyan aprót nyikkant, de bátran
tűrte. Már csak a tény, hogy legalább egy napig lesz hol aludnia, megnyugtatta
kissé.
Smis a víz
felé indult komótos léptekkel, nem nehezítette meg a túlsúly.
– Mit akarsz,
kapitány? – kiáltott a távolodó felé.
– Eladom –
felelte hetykén, és dobott egy aprót a Castor felé tekintgető lányon.
Az öreg
ledöbbent, földbe gyökerezett lábakkal meredt előre.
– S
büntetésül, amiért vissza akartad hozni, te találod ki a történetét!
A viharvert és
Heléna a fehér habokhoz értek, a lassanhaló beledobta a nőt egy csónakba, majd
a tengerjáró felé vették az irányt, miközben Castor még mindig nem tért
magához. Ő és a jöttment egy pillanat alatt összekapcsolódtak, nem akarta, hogy
bármi baja essen, azonban pontosan tudta, hogy innen csupán fél napnyi hajóút
Jaskura, a söpredékek szigete.
~*~
Az ajtón
szinte belökték Helénát. Ismét abban az istenverte kapitányi kabinban volt, ami
teleitta magát az édes bor illatával. Smis beoldalazott mellette, amíg ő az
ajtóban ácsorgott, ezután a sarokban álló emelvényhez ment, amire egy hatalmas
kagylóhéjat helyeztek. Egy kisebbet vett a kezébe, majd alámerítette és a
szájához emelte, izmos alkarján ettől végigfolyt a vérvörös, illatos alkohol.
Néhány nagyobb korty után a lány felé nyújtotta a színes, borral teli kagylót,
Heléna viszont megrázta földszínű fürtjeit.
Smis azonban
nem hagyta annyiban. Megindult a nő felé, a karjai közé fogta és erőszakkal
feszítette szét a száját, hogy megitathassa. Heléna hörögve nyelte az édes
nedűt, ami végigfolyt az arcán, a nyakán, míg végül a fehér, már így is mocskos
ruha magába szívta. Miután kiürült a héj, Dörgeteg elengedte, a lány pedig
köhögve lökte el magát tőle.
– Ha
kiszáradsz, nem kapok érted annyi pénzt, mint amennyire számítok.
A zöldszemű
kifejezéstelenül nézett rá, nem tudta, hogy mik a férfi szándékai.
– Még mindig
kitartasz a meséd mellett? – lépett hozzá közelebb a szikár lassanhaló.
Éles
vonásainak sötét árnyékot adott a gyertyafény, egyértelmű volt, hogy már
többször is eltörött az orra, hisz kissé ferdén állt és talán egy apró
csontocska is kikandikált halványan. Éles tekintete úgy pásztázott végig a nőn,
mint a legdrágább húson. Szemében az együttérzés halvány szikrája sem látszott,
csupán az elfojtott agresszió morajlott odabent.
Heléna nem
válaszolt, a padlót bámulta. Dörgeteg ekkor dühében legszívesebben megrázta
volna a nőszemélyt, de ehelyett élesen megszívta a fogát és sötét tincseibe
túrt.
– Tudom, hogy
elolvastad a hajóm nevét, s onnan nevezted el magad! – fakadt ki ismét. –
Igazam van, ugye? – Smis körözni kezdett a leány körül.
Körbejárta,
keringett körülötte, mint a vadállat a préda körül. Ujjaival néha végigsimított
a lányra aggatott ruhán, ilyenkor halkan morgott egyet. Végül előtte állt meg,
ugyanolyan közel és pofátlan módon, mint az előbb Castornál. Heléna még addig
sem ért, mint az öreg, feje búbjának kósza szálai a kapitány mellkasának alját
cirógatták.
Smis
megkapaszkodott a nő állkapcsában és felfelé rántotta azt. Tenyere szinte
nagyobb volt, mint a hölgy egész feje. Erősen markolta a gyenge csontot, hogy
esély se legyen a szabadulásra.
– Tán a föld
alatt éltél, leány, hogy ilyen tejfehér a bőröd? – dünnyögött. – Daydralis
minden táján süt a nap.
És valóban.
Még a légiek, akik a hegyek között töltötték életüket, még ők is színesebbek
voltak Helénánál, a kapitány napcsókolta bőrét már nem is említve.
– Válaszolj! –
reccsent fel megrázva Heléna fejét.
– Castor! –
sziszegte vissza ő.
Smis összehúzta
a szemét.
– Őt akarod?
A zöldszemű
fehéredésig szorította össze ajkait.
– Ő épp azon
agyal, miként kapok érted több pénzt. Nem engedem, hogy lásd, még jobban
megbűvölnéd – mondta, közben hüvelykujja végigcsúszott a lány arcélén. –
Boszorka.
Nem is szólt
többet egy darabig. Az ágya végében magányoskodó ládához lépett és kutakodott
benne, mindeközben Helénát már lassan rázta a sírás, de egy könnycseppet se
ejtett. Kis idő után aztán a kapitány két ujját a szájába véve füttyentett
egyet. Heléna kezében egy rongy landolt, jóval kisebb, mint amivel öltözködni
lehetne.
Miután feltűnt
a nő értetlenkedése, Smis az ággyal szembeni ugyanolyan kagylóállványa bökött,
mint amilyen a boros is volt.
– Fürödj meg –
mondta szárazon.
Heléna lassan
a héjhoz lépkedett, csak ekkor látta meg a tiszta tengervizet, aminek felszínén
terebélyes sárga foltokban úszott valamiféle olaj, az illatából adódóan talán
rózsából fakadt.
A leány
félszegen a háta mögé pillantott, de hiába. Smis nem úgy tűnt, mint aki tervezi
elhagyni a kabint. Elégedetten nyúlt el a bundákkal bélelt ágyon, és élvezettel
nézte végig, ahogy Helénáról lecsusszan a fehér lepel.
~*~
Reggel aztán
szép ruhába öltöztették, de Smis továbbra sem engedte, hogy bárki más lássa
rajta kívül. Bíborvörös leplet adott rá, ami nem takarta el teljesen, a könnyű
anyag sejtelmesen, de látni hagyott mindent, ami egy nőt nővé tett. Karját és
nyakát nehéz aranyékszerekkel díszítette fel, haját illatos olajjal kente be,
majd csuklói köré nehéz vasláncokat csatolt, amelyek méltón törték meg az
idilli képet.
Pirkadatkor
kötöttek ki a veszett kutyák szigetén, Jaskurán. A Szigetvilág egyik
legeldugottabb, mégis legélettelibb helye. Mindenki, aki menekült a rendszer
elől vagy csupán kalandra, fekete árucikkre vágyott, az azonnal idejött. Smis
legénysége már a kikötés pillanatában elindult, hogy elverjék a megszerzett
jussukat, azonban ő maga, Castor és a legjobb szónok, Patros ott maradtak, hogy
a rabszolgavásáron eladják a legértékesebb szerzeményt.
Az öreg
jobbkéz szíve darabokra hasadt, amint meglátta araruhában Helénát. Láthatóan
alig aludt az éjjel, sápadt bőre csak még jobban elfehéredett, csupán amikor
meglátta Castort, derült ki egy kissé. Szegény, ha tudná, hogy épp ő a veszte.
Dörgeteg mindennél jobban szerette az elsőtisztet, de súlyos szabályt szegett
azzal, hogy a kis jöttment után eredt. Ezért pontosan tudta, hogy fejét
vesztené, ha nem talált volna ki megfelelő eladási történetet a lánynak.
A vén mellé
lépett, reszketeg kezeit nyújtotta neki, majd átkísérte a pallón, mindeközben
Smis a fejébe húzta a csuklyát, hogy ne ismerjék fel. A kikötőben látott hajók
alapján túl sok ellensége vert tanyát a mámorító Jaskurán, az egyikük pedig nem
volt más, mint Metor, akinek asszonyával többször is hált a gyermekáldás után
is. Halványan mosolyodott el az emlékre és az elkövetkezendő izgalmakra. Talán,
ha végre eladta Helénát, ő maga keresi meg és idegesíti egy kicsit.
A Nap magasan
járt, de még nem volt dél. Az idő enyhén csípős itt, nem úgy, mint amilyen a
szigeten az éjjel. Az ember ahogy kilépett a hajójáról a homokba, azonnal
mindenféle árussal találta magát szembe, akik szemtelenül másztak rá a
jövőmenőkre. Akadt itt olyan, aki csak ételt árusított, s olyan, aki ékszert, s
olyan is, aki hamis ékszert.
Hangosan ordítva
kínálták a portékát, és már az első néhány perc után ajánlatok érkeztek a
lányra, holott még ki sem vezették a térig.
– Jónak kell
lenned, Patros – harsogta túl a tömeget Smis.
– Tudom,
kapitány – vigyorgott kajánul a gyönyörű arcú szőke férfi, aztán távolabb szökellve
a többiektől a mellényének zsebéből elővette a szövegét és még egyszer
átfutotta.
Heléna úgy
kapaszkodott Castorba, mint a menyasszony az apjába, aki az oltárhoz kíséri, a
különbség annyiban állt, hogy ennek a történetnek semmiképp sem lesz jó a vége.
Ő sem bolond, pontosan tudta, mire készülnek vele. Futhatna. Igen, futhatna. A
többi őrült közé.
Hamarosan nagy
tömeggel találták magukat szembe. Patros már a sűrűje közepén állt egy
emelvényen, s azonnal szónokolni kezdett a földje nyelvén.
– Mélyen tisztelt
haramia! – kezdte el, azonnal ováció fogadta. – Hoztunk néktek valamit!
– Mit?! –
ordított valaki a sebes, mocskos, részeg és mindenre vevő tömegből.
– Csak hátrébb
az agarakkal! Előbb hallgassátok meg a történetet! – kiáltott vidáman és egy
huncut kacsintással a szája elé emelte a kezét.
Valóban nagyon
jóképű férfi volt. Halvány borosta, finom, kissé talán túl tökéletes arc, rajta
egyáltalán nem látszottak verekedés nyomai. Szőke haját copfba fogta, szálkás
testén jól mutatott a prémmellény.
– A kapitányommal
messze földre repültünk, már abban sem voltunk biztosak, hogy a Dytrán
hajózunk. – Ha bárki megtudta volna, hogy Patros Smis hajóján szolgál, minden
bizonnyal már rég dárda hatolt volna belé, azonban még új volt, nem
ismerhették. A kapitány maga az elsőtiszttel a tömegbe vegyült, amíg a
rabszolgakereskedő a láncain fogta Helénát. – Jeges óceánokon törtünk keresztül
a halállal viaskodva…
– Halljuk, mit
hoztál!
Patros gyilkos
pillantást vetett afelé, aki megakasztotta, majd tovább folytatta.
– Végül egy
aprócska, igen aprócska szigeten kötöttünk ki. Mondhatni, éden volt a sok jég
között. Egy király uralkodott ott, kevés volt a népe, de volt valamije, amit
mindenki irigyelt – a szőke a kereskedőre nézett, aki ekkor fellökdöste Helénát
a fából tákolt emelvény lépcsőjén. Amint lehetett, Patros megragadta és előrébb
rántotta. – Egy gyönyörű lánya!
A vásárolni
vágyók egy emberként ordítottak fel, és máris pénzeket mondtak be. Szegény
Heléna és szegény Castor; csak nekik fájtak a történtek.
– Hát láttatok
már ennél szebbet? – kérdezte harsogva a kalóz. – Ennél fehérebb bőrt? –
Halványan végigsimított a leány karján, aki eltorzult arccal húzódott el tőle.
A nézőközönséget szórakoztatta a műsor, hangosan nevettek fel. – Amikor a
legénységünk rajtaütött a kastélyon, szinte csak holtakat találtunk. Tovább
kutakodva valami áldozati helyen egy pap állt a pódiumon, torkánál penge. Mit
gondoltok, ki fogta oda? – Patros Helénára pillantott. – Az apa beleőrült a
saját lánya szépségébe, s a népét kiirtva asszonyul akarta venni az egyetlen
lányát!
A vásárolók
szinte már maguk is megbolondultak, annyira licitálni akartak már a szépséges
arára.
– Bocsánat… az
egyetlen, s érintetlen leányát – Csalafintán a magasba szökött Patros kemény
hangja.
Ennyi kellett
mindenkinek. A hátulsók előre akartak törni, hogy szemügyre vehessék az
ártatlan arát, az elsők még előrébb jöttek pontosan emiatt, s Heléna is érezte
a végperceket. Lánc csörgött a csuklóján, keményen marta a húsát, már tartani
sem bírta, erőtlenül lógott lefelé. És most először, amióta itt járt-kelt,
megtört.
– Állj! –
ordított valaki női hangon a távolból.
Szabad utat
engedett könnyeinek, karjában nem maradt elég élet, hogy letörölje őket.
Egy sötétbőrű,
kecses, szinte macskaként járó nő előtt nyílt meg az embertömeg. Elképedt
arccal sietett előre az elnémultak között.
Heléna álláról
lecseppent egy könny. Aranyosan villant a napfényben és nagy koppanása szinte
visszhangot vert egész Jaskurán.
– Lehetetlen –
hangzott fel ez a szó mindenki ajkáról.
– Átvonzott –
rebegte hitetlenkedve az árnyékléptű Seerana, majd ujjai közé vette a
színarannyá változott könnycseppet.
3. fejezet
Heléna könnye
színarannyá dermedve csillogott az emelvényen. Hirtelen mindenki nosztalgiával
átitatott emlékképek közé mélyed akarva vagy akaratlan, hisz kiben nem kelne
újra életre a gyermekkor, ha egy valóságos mesével találkozna szembe? A
jaskurai rabszolgavásáron tolongókkal pontosan ez történt.
Fejükben újra
apró csemetékké zsugorodtak, akik sötétedéskor előszeretettel keresték fel a
városuk legöregebbikét egy-egy csodás történetért, vagy csupán az ágyukban
fekve hallgatták nagyszüleik kántálását. Ez csupán a helyzettől függött, s nem
is volt lényeges. Az egyetlen, ami igazán számított, az maga a mese volt, amely
minden esetben ugyanarról szólt.
Régi legendák
keringtek egész Daydralison csodás és erős lényekről, akik már az idők kezdete
óta jelen vannak a földön, azonban ezek nem okoztak túl nagy meglepetést a
lakosoknak, hiszen az idő előrehaladtával jómaguk is megtapasztalták a sellők,
szirének és kósza, magányos sárkányok fenyegető árnyékát. Látták a nimfák
kecses táncát az illatos lonc között, s nem egyszer estek bele óriások
lábnyomaiba. Ezek mind csodás lények voltak, amelyekről még szebb történetek
születtek, például Udmurt, a sárkánylovas, aki szigetéről száműzve sárkányokra
találva hódította vissza a trónját, de szívesen hallgatták a lassanhaló és a
szirén szerelmét is. Mind kézzel fogható és valóságos históriák.
Azonban akadt
olyan is, amely oly alakokról beszélt, kiket csakis az arra méltók láthattak.
Ők voltak az átvonzottak.
Fenséges,
csodás lények, akik nem Daydralison születtek, hanem isten tudja hol, s csakis
azért kerültek át erre a világra, mert valaki mindennél jobban vágyott a
jelenlétükre. Küllemre hasonlatosak az egyszerű rean gyorsanhalókra, belül
viszont nemesebbek náluk. S mi bizonyíthatná ezt jobban, minthogy könnyük, ami
tiszta szívükből fakadt, bőrüket elhagyva Daydralis legértékesebb, s
legkeresettebb ritkaságává vált: eredeti átvonzott aranycseppé. Egy ilyen kis
csillogó darabból szigeteket lehetett venni, némelyek akár még a feléért is
odaadták volna. Így hát nem is csoda, hogy aki találkozott átvonzottal, nem
volt célja mindenkinek elfecsegni azt, már csak saját, s a lény épségéért sem.
Szegény
Heléna, ha tudná, milyen felfordulást okozott most az emberek lelkében. A
história, amit a legtöbben nem hittek el, a szemük láttára fordult a valóságba,
s ha valóban mindenki apró gyermek lett volna Jaskurán, minden bizonnyal a szép
átvonzott ölébe ülve hallgatták volna őt. De a nő szerencsétlenségére épp itt
derült fel a kiléte, morc, becsvágyó, pénzéhes martalócok, banditák és gyilkosok
között.
Ő maga észre
sem vette a jelenetet, csak a csendet hallotta, amit szépen lassan hüvelyből
kihúzódó kardok fémes surrogása hasított meg mindenfelől. Amire észbe kaphatott
volna, Patros maga mögé vonta, rövid kardját pedig ki. Nem sok idő kellett, amíg
Dörgeteg és Castor is az emelvényen termettek, a kapitánynak természetesen már
esze ágában sem volt megválni az értékes lánytól. Bármivel szembenézett volna,
csakhogy megkaparinthasson néhány könnycseppet. Morogva fordult szembe a
feleszmélő tömeggel, amíg Castor megfeszítette az íját.
Lassan
szálldogáló meleg, nyugati szél támadt a tenger felől, Smis
szerencsétlenségére. Most mindennél jobban kívánta, hogy ne lepleződjön le,
viszont a túlzott agressziót megbosszulva a természet most lerántotta a fejéről
a leplet. Sötét fürtjei az arcába omlottak, rendezetlen borostával fedett
markáns állát már mindenki láthatta, mint ahogy vörösen izzó szempárját is. Népe
sajátja volt ez az írisz, s őneki a szokásosnál is jobban virítottak, hiába
született félvérnek.
– Az ott
Dörgeteg! – Hangosan kiáltva tört előre egy úr díszesebb ruhában, nyomában
néhány alattvaló loholt. Az említett nem tudta megállni, hogy ne húzódjon
gúnyos mosoly az arcára, közben izmos karjait barátságosan széttárta.
– Nahát,
Metor! Micsoda meglepetés – szónokolt, s kissé meg is hajolt.
– Ne hajolj
le, uram, még levágja a fejed! – pisszegett oda neki Castor, amire kétkedő
nézés lett a válasz. – Rég láttam az asszonyod. Hogy van Kalya?
– Vedd csak
még egyszer a szádra, te… – a széles fejű Metor előre tört, három alattvaló
kellett, hogy visszafogják.
Smis
felkacagott. Ismét sikerül lejáratnia mindenki előtt a nemes urat, aki azt
hiszi, hogy a Szigetvilág királya, csak azért, mert vérrel és vassal magáévá
tett három apró szigetet valahol a közelben. Természetesen viharverte már
régóta nem tehette be oda a lábát, de mit számított? Három királyságból
kettőnél ugyanez a helyzet.
– Eresszetek!
– hörgött a díszes ruhájú nagyúr, hiába viselt hosszú szakállt, könnyedén
lehetett látni a nyakán dudorodó ereket. – Követelem, hogy add át nekem a
leányt!
– Azt kéne még
csak! Hát mit szólna Kalya? – röhögött ő.
Ekkor egy
másik, jóval fiatalabb legény lépett elő öt társával együtt, mindannyian
felajzott íjakkal néztek szembe a matrózokkal.
– A nő minket
illet!
Smis összehúzott
szemmel nézte őket, az emlékei között kutakodott arcképek után. Vajon kirabolta
valamelyiküket, megölte valakijüket vagy az asszonyukat hágta meg?
– Kapitány –
szólt oda neki Patros leplezett jókedvvel –, ezek kik?
– Nem tudom –
súgta vissza Dörgeteg. – De te ügyelj az átvonzottra!
Metor
határozottan lépett előre, dühödten fujtatott a hat ifjúra.
– Takarodjatok
innen, senki sem végezhet vele, csak én!
– Mi is őt
akarjuk, nem engedünk a vérből! – kiáltott vissza egy vörös, szeplős,
csúnyácska fiú.
A sértett
gazdag bikaként pislogott hol ide, hol oda. A matrózokat rendkívül
szórakoztatta a jelenet, ha kicsit adnák még alájuk a lovat, talán egymást
ölnék le.
– Ötletem
támadt! – kiáltott fel az egyik legény, közben leeresztette az íját. – Fogjunk
össze, kapjuk el együtt és majd utána eldöntjük, hogy végezzük ki!
– Én inkább
ölném meg helyben! – ordított torka szakadtából a vörös.
– Ah, tudom
már! – csettintett a nyelvével a kapitány. – A húga, kis bögyös, tüzes
tincsekkel – mutogatott Patrosnak, aki serényen bólogatott. –, az kiabált
ennyire, mint ez a kis vakarcs.
– Kit hívsz te
vakarcsnak, fattyú?
Nagyot dobbant
a föld, ahogy Dörgeteg leugrott az ádáz Castor mellől, bár az utóbbi inkább
Helénát akarta védeni, mintsem az aranyát. A kapitány egy szempillantás alatt a
vörös előtt termett, ismét felvette azt a pózt, amivel mindig az erejét
fitogtatta. Két méter magas, széles alakja eltakarta a vakarcs elől a napot, s
az gyorsanhaló révén nem érezte a Smisből áradó halálszagot. A reszketés
annyira lefoglalta, hogy azt sem látta, miként kezdenek el hátrálni a tömegben
lévő lassanhalók. Ugyan néhányuknak is akadt a férfival némi elintéznivalója, a
hierarchia már kialakult, s mindenki felett ott állt Smis, a Dörgeteg, a
viharverte, akiből áradott a hatalmat adó halál esszenciája.
– Mondd még
egyszer – dörmögte neki.
A vörös nem
válaszolt, remegő szempárral nézett a lassanhaló arcába.
– Mondd!
Csend a
válasz.
– Fattyú? –
hunyorgott, s kissé előrébb lépett.
A többiekre
vette a tekintetét. Metor ugyan csikorgatta a fogait, de a többi ifjú
meghunyászkodva hátrált. Smis orrába szépen lassan egy halványabb halálszag
ivódott. Az egyikük még a vörösnél is jobban reszketett, szinte a szőke fürtjein
is látható volt. Dörgeteg azonnal tudta, miről is van szó. Gyengét lökött a
vörös vakarcs vállán, aki ettől hátraesett.
– Vidd innen a
fiút! – biccentett a szőke felé. – Úgy tűnik, hogy nem én vagyok itt az
egyetlen fattyú – mormogta, miközben elfordult, s megindult az emelvény fele,
azonban Metor cselédei felől egy ideg pattant és sikoltva repült egy
nyílvessző.
Az egyik
öregebb alattvaló olyannyira megdöbbent az eseményeket, olyannyira feszítette
belülre az izgalom, hogy a lassanhaló távoztával megkönnyebbült válla
elgyengülve engedte el az ideget. A hideg fém egyenesen Smis vállába fúródott,
aki szinte mintha meg sem érezte volna, csupán megtorpant.
Jeges aura
vibrált a levegőben, s mélységes csend itatta át az étert. A tömeg csak akkor
eszmélt fel, amikor lassanhaló társaik sietve menekültek a helyszínről
megérezve a Dörgeteg felett gyűlő viharfelhőket.
– Elég volt! –
Az eddig megbúvó Seerana remélte, hogy majd lerendezik egymás között a dolgot,
azonban ennek nyomát sem látta. – Abbahagyni! – kiáltott ismét Smis elé lépve
és enyhén megrázva őt. – Hallod? Nem hagyom, hogy vérfürdőt rendezz!
Ő nem
válaszolt. Grimasz fagyott a képére, úgy bandukolt vissza, mint egy sértett
vad.
– A leány
pedig velem jön. – Szélesen mosolyogva nyújtotta a kezét Heléna felé, aki az
eddigi rossz tapasztalatokból kiindulva nem igazán merte viszonozni a
mozdulatot.
Szégyenlősen,
sápadtan és rettegve tekintgetett ide-oda, még Patros háta mögött is nagyobb
biztonságban érezte magát, mint egy idegennel szemben.
– Gyere –
súgta neki oda széles mosollyal egy nyelven, amit végre Heléna is értett.
~*~
Seerana
egyenesen az otthonához vezette a három kalózt és a hölgyet. Már rég elhagyták
a sűrűn lakott, kőházas területet, ahol pár perce még pengeélen táncolt Heléna,
és áttértek a mocsárosabb, vizenyősebb, fákkal övezett terepre. A lombkoronákon
átütő márványos fénypászmák festették be a talajt, halkan zümmögtek a rovarok
és hangosan csapkodva repkedtek a madarak egyik ágról a másikra. A levegő talán
még fullasztóbb volt, a sűrű levelek teljesen lefojtották a felszálló párát.
Ahhoz képest,
hogy az átvonzott napok óta most hallott először érthető szót, nem igyekezett
azzal, hogy kifaggassa az árnyékléptű Seeranát. Csendesen követte és hallgatta
Smis nyöszörgését. Titkon élvezte. Napok óta kínozta őt, és most végre ő járta
meg, még mindig kiállt a vállából a nyílvessző, kezdte is érezni a hatásait.
Rázta a hideg és ette a fájdalom.
– Nézd! –
torpant meg Seerana és előre biccentett.
Az átvonzott
követte a tekintetét, és nem is olyan messze a távolban egy, a tó partja fölé
emelt fakunyhót vett észre, amelyhez kanyargós stég vezetett. A nádfedeles
zsúptetőbe szinte belenőttek az ágak és körbenőtték a róluk lelógó indák. Maga
volt az elszigetelt paradicsom.
– Meglep a
szótlanságod.
Heléna
összerezzent.
– Én csak…
– Furcsa?
– Nem értek semmit.
– Épp ezért
lep meg.
A zöldszemű
halványan elmosolyodott, majd kisebb hallgatás után tompa hangon szólt, mintha
bárki is megértette volna a sötétbőrű nőn kívül.
– Smis…
veszélyes?
Seerana
meglepődve pislogott rá.
– Miért pont ő
érdekel?
– Az?
– Igen –
bólintott. Fekete haja előre omlott, itt-ott néhány raszta tincs is vegyült
bele. – De miért pont őt kérdezed?
– Ő tűnik
leginkább annak.
A nő, aki
egész Jaskurának parancsolt, most megfordult, hogy megnézze az említettet. Úgy
húzta magát, mint a nyúzott kutya, persze ezt mindennél jobban titkolni akarta.
A kunyhó belső
tere a környezet után már cseppet sem volt meglepő. Ágynak semmi nyoma, a
falakon furcsábbnál furcsább tárgyak lógtak: üstök, kanalak, üvegek álltak a
polcokon, különböző növények és könyvek hevertek szerteszét. A rendnek nyomát
sem lehetett felfedezni Seerana otthonában, mégis körülvette valamiféle mágikus
báj, ami csak jobban felerősödött a nő jókedvű arcától.
Heléna még nem
látott itt sötétbőrű embert, bár még nem is találkozott túlzottan sokkal.
Mégis, szinte megérezte, hogy mindegy, Seerana mivel is foglalkozik, ő így a
legtökéletesebb.
Miközben a
zöldszemű körbe forogva csodálta a kunyhót, a másik nő a kapitányhoz lépett,
aki ekkor már a teraszról a lábát lógatta a kis tóba. Megtámaszkodott a hátán
és egy egyszerű mozdulattal kirántotta a nyilat a vállából. Dörgeteg a fogát
csikorgatva sziszegett.
– Heléna! –
szólt felé Seerana. – Hozd ide azt a tálat!
– Melyiket? –
kapkodott a leány.
– Az a bronz,
ott a sarokban.
Finoman
csillogott az öklömnyi nagyságú edény ott, ahol mondta. Heléna odasietett vele,
az árnyékléptű pedig rögtön levette a tetejét és a tartalmát Smis levetett
ingjére öntötte.
– Gyere,
szorítsd rá! – adta a lány kezébe a ruhadarabot.
Ő vonakodva
pislogott rá, még sosem kellett önszántából ilyen közel kerülnie a kapitányhoz.
– Na, gyerünk,
nagyon fáj neki – mutatott oda a fejével.
Szólt még
néhány szót Dörgeteghez a nyelvükön, aztán magukra hagyta őket. Castor és
Patros már a földre telepedve teázgattak, elég jártasnak tűntek már itt, közben
Seerana a háttérben tett-vett. Heléna nem is tudta, mit gondoljon. Érezte,
ahogy felgyorsul a szíve, nézte a férfi izmait, amelyek tökéletesen domborodtak
még a hátán is. Valódi tökéletes hímpéldány volt, kár, hogy a személyiségét a
legrosszabb fából faragták. A lány nagyot nyelt, miközben erre gondolt.
– Szóval –
szólalt meg az árnyéklépű a háta mögül –, honnan jöttél, Heléna?
– Francia…
francia vagyok. És nagyon összezavarodott – kuncogott kesernyésen. – És te?
– Amerika.
Heléna nagyot
hallgatott, majd hosszú percek után megszólalt.
– Akkor… nem
őrültem meg? – Kicsit erősebben nyomta a sebre a kendőt, amire Smis felmorrant.
– B-bocsánat – dadogta neki.
– Hagyd csak,
nem érdemli meg, hogy bocsánatot kérj – legyintett Helénának. – Mert nem bánt
veled valami szépen! – folytatta az új nyelven. – Azt hitted, hogy őrült vagy?
– Mi mást
hihettem volna? Egy… hajón ébredtem, nem értettem a nyelvet…
– Hát, igen,
amikor Daydralisra kerültem, nekem is furcsa téveszméim voltak, hehe.
– Daydralis? –
kérdezett vissza a zöldszemű.
Seerana
ezúttal már feléjük lépkedett. Hiába mozgott könnyedén, akár egy macska, léptei
alatt meg-megreccsent a fapadló. Leült a lány mellé, hogy ezúttal egymás
szemébe nézhessenek. Hatalmas, szinte fekete íriszei voltak.
– Furcsán
könnyedén viseled.
– Már szinte
minden magyarázatot hajlandó vagyok elfogadni. Már annak is örülök, hogy
egyáltalán valaki ért.
Furcsa, hogy a
nő milyen egyszerűen megbízott a jaskurai keményben. Nem kellett túl sok
minden, bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem is maradt sok esélye.
– Miért vagyok
itt? – bámult rá szinte könnyes szemekkel.
– Mert
valakinek kellettél.
– Nem értem.
– Átvonzott
vagy. Egy életre kelt mese. Egyetlen könnyed többet ér, mint néhány földdarab,
de ami még fontosabb, hogy valakinek még ennél is többet jelentesz ebben a
világban.
– Ez… abszurd
– nevetett kesernyésen.
– Amióta itt
vagyok, rengeteg elméletet dolgoztam ki – lendült bele hirtelen a raszta.
Hátrafutott, majd egy könyvvel tért vissza, amibe angol nyelven írt és többféle
képet is rajzolt. – Odaát épp a doktorimat csináltam, tehát azért konyítok
valamicskét a dolgokhoz.
– És mire
jutottál?
– Nem tudom –
csapott a könyvre. – Gondoltam már fekete lyukra, féregjáratra… néha még én is
arra gondolok, hogy őrült vagyok talán, de… a jelenléted… már biztos, hogy ez
nem képzelet, Heléna. És, ha az? Nem tehetünk ellene semmit.
– De akkor
mégis, hogy?...
– Daydralison
ne keress válaszokat! – súgta elfojtottan. – Ne próbáld ép ésszel felfogni!
Smis morgott
valamit a nyelvén, amire Seerana nagyot csapott a fejére.
– Mit mondott?
– érdeklődött Heléna.
– Hogy nők
vagyunk és sokat csacsogunk. Nem érted még a nyelvet?
– Mi?
– A nyelvet,
amin beszélnek. Nekem körülbelül egy hónap kellett, amíg nem csak foszlányokat
értek.
– Hát… néha,
mintha álmomban… és, amikor nem koncentráltam…
– Ó, még csak
az első fázisban vagy. Mióta vagy itt?
– Nagyjából
talán négy napja.
– Akkor nem
csoda – bólogatott. – Ha leírod a gondolataid, szépen lassan majd átszoksz. Gyorsabban
megy.
Halkan
merengtek néhány pillanatig, s a víz felszínén játszadozó fényt nézték. A
tavirózsák fehéren virítottak, s itt-ott felugrott néhány ezüstösen fénylő hal.
– Ugye tudod,
hogy Smis hajójának a neve Szép Heléna?
A nő teljesen
lesokkolt, egész testében összerezzent.
– Hogy mi?
– Bizony.
Tudja a neved?
– Igen.
Seerana
felkacagott.
– Kíváncsi
vagyok, milyen arcot vágott, amikor megtudta! – Valamiféle csalfa vigyor jelent
meg a nő arcán, olyasmi volt, mint aki mindent tud.
– Hogy
juthatok haza? – bukott ki Helénából hirtelen.
– Haza akarsz
jutni?
– Még szép. Te
nem?
Mély lélegzet
és reszketegen kieresztett levegő távozott az árnyékléptű testéből.
– Eleinte. De
aztán majd nem akarsz elszakadni.
– Nem értem –
csóválta a fejét.
– Csak itt vár
rád a boldogság, Heléna.
– Hogy mi? –
döbbent le teljesen.
Boldogság?
Mégis itt? Hiszen otthon várja őt a családja és a szerelme… vagyis a férfi,
akivel se veled se nélküled kapcsolatban álltak már évek óta.
– Az átvonzott
nem véletlenül átvonzott. Valaki vagy valami azt akarta, hogy itt legyél, s ez
nem véletlen.
– De mégis ki
akarhat ilyet?! – csattant fel a barna szépség. – Téged is így átráncigált
valaki?
– És életem
legszebb éveit töltöttem vele! – kiabálta túl Seerana. – Hidd el nekem, Heléna,
boldogabb leszel, mint valaha voltál.
– És mégis ki
mellett? Találjam meg a boldogságot egy világban, amit nem ismerek?
– Ki mondta,
hogy te találj rá? Ő talál rád. Vagyis… már rád talált…
Tomba
zsibbadtság lepte el a leány testét, a fejét szinte lefelé húzta.
– Hazudsz… –
sziszegte.
– Smis, a
férfi, aki előtted ül… ő lesz életed szerelme.
Mit mondhat
ilyenkor egy nő? Mit mondhatna ilyenkor akárki? Egy előre eltervezett dolgot
szembesítettek vele, amelynek még csak parányi szikráját sem érezte. Mégis,
hogy lehetne ez lehetséges?
Halkan
kuncogott az átvonzott.
– Nem úgy
tűnik, mint akinek szüksége van akárkire… pont rám – súgta, közben lesütötte
hosszú pilláit.
– Feltehetően
mindketten túl naivak vagytok ahhoz, hogy belássátok, de csak idő kérdése.
Barátkozz a gondolattal – kacsintott. – De hidd el, egy duril mellett nem lehet
rossz a sorod, már ha a női szükségekről van szó – nevetgélt.
– H-hogy mi? –
értetlenkedett Heléna.
Seerana
legyintett.
– Majd
meglátod.
Óvatosan
dörzsölgetni kezdte a seben a kendőt.
– Mégis… van lehetőség,
hogy hazajussak?
– Nem tudom…
én még itt vagyok, mint látod. Bár a legenda szerint…
– Igen?
–
Hazajuthatsz, de csakis akkor, ha az, aki átvonzott, elenged. Ekkor a szívére
hallgatva kell követnie az útirányt, amit érez, s ekkor hazajuthatsz.
Ismét
végigtekintett az izmos háton a leány. Teljes mértékben hihetetlennek tűnt,
hogy ő, meg a kapitány… az igazad megvallva jobban félt tőle, mint eddig
bárkitől. Agresszív, akaratos és a legfontosabb: el akarta adni.
– Tehát
Smisnek kell kívánnia, hogy hazajussak?
– Igen.
– Akkor kérd
meg! – pattant fel.
– Mi?
– Mondd el
neki ezt az egészet, és akkor… sírok neki.
– Honnan
veszed, hogy annak van értelme?
– Minden akkor
fordult meg, amikor a könnyem… gondolom ez ilyen átvonzott dolog, nem?
– De –
biccentett.
– Akkor… akkor
mondd meg neki!
~*~
Akárhányszor
csak lehetett, Heléna újra meg újra kifaggatta Seeranát erről az egészről,
azonban Smis végtelenül sürgette a kihajózást, így még napnyugta előtt
kénytelenek voltak elválni egymástól, nem maradt több idő faggatózásra. Az
árnyékléptű annyi könyvvel és jegyzettel látta el a másik átvonzottat,
amennyivel csak bírta, a naplójával együtt, hátha az is segít valamit, az
érzelmek terén biztos.
Amíg a
legénység a hajóra rakodott, s Heléna is visszavonult nagy hálálkodva
jótevőjétől, Seerana egyedül maradt Smisszel, aki az egészről csak annyit
sejtett, hogy Heléna átvonzott és sokat ér, s ez így volt helyén. Amúgy se
hitte volna el Seerana teóriáját.
– Merre
mentek? – kérdezte Jaskura uralkodónője, miközben a horizonton lebukó Napot
nézte a kikötőben egy stégen állva.
– A Földbe,
úgy hiszem. Van ott egy barátom, aki igen beteg, szeretném meglátogatni –
felelte Dörgeteg karba tett kezekkel.
– Mennyi idő
lesz?
– Egy hét,
talán kettő.
– Egy hónap
múlva visszajöttök?
– Miért
kérded? – vonta össze a szemöldökét.
– Szeretném látni
Helénát.
– Nem fogod,
hazaviszem.
– Mi? –
nevetett Seerana.
– Azt hiszed,
hogy nem ismerem a meséket? – mosolygott ezúttal a viharverte is. – Ha az, aki
átvonzotta, elengedi, akkor hazajut.
– És mit gondolsz,
te voltál az?
– Én? –
kacagott fel a kapitány. Vörös szemei ezúttal kékben fénylettek, ez is jelezte,
hogy nem tisztavérű égi lassanhaló. – Dehogy! De eddig minden utat megtaláltam,
ami kellett. Cserébe csak néhány könnyet kérek.
– Ez nem így
megy, Smis – súgta Seerana magát ölelve. A szellő lassan megemelte körülötte a
sötétbarna leplet és a haját is.
Szomorú
emlékek ötlöttek fel a lelki szemei előtt egy férfiról, akit mindennél jobban
szerettet, egy férfiról, aki már nem lehet vele, s egy férfiról, aki nélkül
semmi kedve Daydralison élni, mégsem tehet ellene semmit.
Dörgeteg nem
válaszolt, meredten bámult a nőre, akivel néha átélt néhány forró éjszakát,
miután kedvese elment. A dolog nem szólt többről, mint a kettejük öröméről.
– Egy hónap
múlva visszatérek, ha szeretnéd.
Bólogatás lett
a válasz.
– Vigyázz
magadra! – fordult vele szembe Smis.
– Te pedig
vigyázz Helénára! – válaszolta, tekintete szinte kérlelte a férfi.
Ha nem merült
volna bele ennyire a melankóliába, talán elmondta volna neki, milyen borzasztó
elveszteni valakit, akivel összeforrt az életed, s biztos, hogy a kettejük
élete is ilyen.
– Nem
garantálok semmit – mondta, és nehéz léptekkel haladt a hajó felé.
– Ha bántod,
rád uszítom a szirént! – Hangosan kioltva kiáltott utána az árnyékléptű, s Smis
leplezni sem tudta, ahogy ledöbbent.
Mindig
elkápráztatta Seerana különös személyisége. Egyedül tartotta kézben
gyakorlatilag az egész Szigetvilágot, erős marka még a legbrutálisabb
gyilkosokat is megszorongatta, a lelke mégis olyan gyengéd volt, mint egy
tízéves leányé, aki még virágkoszorúkat fon egy mező közepén. S nem csak azért
tisztelték, mert varázserejű boszorka.
Mégsem
válaszolt. Annyi mindent mondott volna el neki a köztük lévő különös kapocsról,
mégsem szólt semmit. Nem kellett. Egymásnak voltak, mint két szerető testvér,
akármi történjék, épp ezért csak intett egyet vissza sem fordulva és nagyon jól
tudta, hogy ezentúl Helénára úgy kell figyelnie, mint a legdrágább kincsre,
mert különben édes húga élve nyúzza meg.
– Vigyázz rá,
mert még te is belepusztulhatsz a halálába – suttogta a naplementének halkan
Jaskura úrnője.
Komótos
léptekkel dobogott föl a pallón a kapitány, háta mögül felszólalt egy matróza,
s kis idő múlva már dagadtak a vitorlák és a nyílt tengeren jártak. Hosszú időn
keresztül Smis csak a narancsvörös tengert bámulta, ezért csak később vette
észre a tatra vezető lépcsőn az átvonzottat.
Sötétbarna
hajába finoman kapott bele a tengeri, sós szellő, az alkony finoman fénylett a
tejfehér bőrén, miközben ő egy bőrkötetes könyvet olvasott. A férfi lefagyva
nézte a mesébe illő jelenetet. Heléna lassan megérezte, hogy nézik őt, szelíden
kapta fel kedves fejét, és negédes mosoly játszott az arcán.
– Szép napot –
mondta a zöldszemű kissé furcsán és rossz időpontban, de azon a nyelven, amit
egészen eddig nem értett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése