Hangulatteremtők

Egy kis segítség, hogy milyen legyen Smis külleme…

Furcsán langyos maradt az idő, miután a Nap vörös fénnyel lebukott a horizonton. Az a fajta levegő ült meg a kristályvizű Everonon, ami a hideg bőrt melegítette, a forrót pedig kellemesen cirógatta hűs ujjakkal. Ezt érezte most Heléna is. A fedélzeten ült meg közel a kormányhoz, a szél finoman fújt végig a kilógó combján és csupasz vállain. Végre kezdte megszokni, hogy mégis hogy kéne magára aggatni azt a széles, fehér anyagot, amit itt ruhaként hordanak a nők. Jobban belegondolva elég ügyesen kombinálható darab. Tegnap átdobta a vállain, ma pedig egyszerűen csak megkötötte a melle alatt, így igazán puritán, de mérhetetlenül tiszta külsőt nyert.

Talán ez az este volt az első alkalom, hogy nyugodtan megmaradt Dörgeteg mellett. Már tudta, nincs benne ártó szándék, hiszen láthatóan forr Lilia és közte a levegő, így hát nem esett nehezére elviselni a kapitány jelenlétét a kormány mögött. A férfi keményen markolta a fát, a szél táncoltatta magán a hosszabbra nőtt fürtöket, mint ahogy a dereka köré vaskos övvel erősített égszínkék alsót is. Felül csupán egy alig összetűzött mellényt viselt, azonban ez nem zavarta annyira a sötéthajú szépséget. Néha jó volt egy-egy pillantást vetni Smis napsütötte bőrére és dobszerű mellkasára. Még mindig nem hitte el, hogy egy lény miként képes magából ilyen mértékű férfiasságot árasztani. Egyszerűen minden megtalálható volt rajta, amit egy romantikára éhes nő kereshet. A belső tulajdonságokban viszont Heléna már nem volt olyan biztos…

Smis minden esetre rendületlenül mosolygott a gondozatlan borosta alatt és élvezte az alkonyatot. A két hold már teljes pompájában tündökölt, szokásos módon a látóhatáron túl, mégis hatalmasan, szépen, egymás előtt sorakozva.

– Mi az? – szólalt meg a semmiből Dörgeteg, amire a nő összerezzent. Észre sem vette, hogy másodpercekkel ezelőtt felvették a szemkontaktust.

– Semmi – válaszolta szelíd mosollyal. – Csak… – hirtelen akarta mondani, azonban elakadt a nyelve. Még mindig nem sikerült teljesen átállni a daydralisi szavakra.

– Elmerengtél?

– Mondhatni – bólintott, majd egy nagy sóhaj közepette a hátát a szépen művelt korlátnak támasztotta, ledobta maga mellé a pennát és a bőrkötéses könyvet, s ő is élvezte a hajába kapó szelet.

A felaggatott lámpások fénye egyre élesebben világított, nyúlós, sárga fénybe vonta a két fiatalt. Smis nyugodt volt, szemei akvamarin csillogásba merültek. Heléna ritkán látta így.

– Jól haladsz a regényeddel? – faggatta a lassanhaló szórakozottan, közben nagyot fordított a kormánykeréken, természetesen az izmai ettől azonnal kirajzolódtak a bőre alatt.

– Nem regényt írok – válaszolt Heléna negédesen.

– Nem? Pedig azt hittem.

– Miért? – kíváncsiskodott ezúttal ő a térdeit maga elé húzva.

– Minden asszony kívánja a lehetetlen romantikát – pillantott felé ő.

Tekintetéből azonnal kiolvashatóvá vált, hogy ő nem így van ezzel. Rideg volt, mégis pislákolt benne valami tűz, ami nem jelentett mást, mint a visszafoghatatlan kéjvágyat.

Heléna felkacagott. Talán mondani nem merte a férfinak, hogy ő már így is a megtestesült lehetetlen romantikában érezte magát, pedig így volt. Mondjuk a bajtársiasságon kívül túl sok minden nem fűzte Dörgeteghez, azonban a környezet tökéletesnek bizonyult. Kalózhajó, veszély, fegyver, dagadó izmok és vitorlák, mindez technológia és potenciális nőnemű ellenfél nélkül.

– Szótárat – javította ki végül.

– A te nyelvedről a miénkre?

– Hátha lesz még olyan, aki hasznát veszi.

– Erősen kétlem, Helené.

Helené. Már megint Helenének szólította, mint ahogy mindig. Talán csak nem akarja összekeverni az imádott hajóval, bár az egész kezd már túl feltűnő lenni. Túl sokszor ejtette ki az ajkain.

– Miért szólítasz így? – súgta bágyadt hangon a sötéthajú szépség fejét a korlátnak vetve.

Smis elmosolyodott. Jobban, mint eddig, majd Helenére pislantott. Akvamarin szeme lassan más fényt nyert. Újra átvette a jól megszokott virító vörösség, az égető tűz, a pirosló parázs. Nehezen préselte ki magából a levegőt, ahogy tekintetét végigfuttatta a hajótörött lány kívánatos kivillanó combján és csupasz vállain, amiket már megcsókolt a Nap.

De nem válaszolt. Pillantását leemelte a nőről, aki csak ezek után vette észre, hogy végig visszatartotta a levegőt, s csak ezt követően engedte ki reszketve. Félt? Maga sem tudta, csak mélységes, kongó ürességet érzett a mellkasában, miután Smis már nem nézett rá.

Azonban nem kérdezett többet. Megelégedett azzal, hogy már nem fél a lassanhaló környezetében. Legyen akármilyen vérszomjas démon, amíg vele nem úgy bánik, hajlandó elsiklani a természete felett.

Lehunyta olívazöld szemét, mélyet lélegzett, s megneszelte, ahogy a fedélzet alól vidám kurjongatások harsannak, s ő csak csendben ült és hallgatott, míg Dörgeteg halkan dúdolni kezdett.