1. fejezet
Hosszú volt az
út, amíg Smis az ellenséges hajó tatjáról leugorva a vízbe érkezett. Bármekkora
dulakodás is tört ki a tengerjárón, a leány békésen aludt a karjaiban, és
csupán ekkor ébredt fel.
Az első
alámerülést követően a nő levegő után kapkodva és köhécselve nézett szét, úgy
kapálózott, mint egy fuldokló macska, ami elég helyénvaló megfigyelés volt a
kapitány részéről, azonban ő inkább nem mondott semmit. Szilárdan és könnyedén
folytatta az úszást a fehérhomokú part felé. Hosszan nyelték a vizet,
mindeközben a barnahajú szépség még mindig nem tért észhez, s csak a földet
megtapasztalva hagyott fel a szerencsétlen úszó mozdulatokkal.
A partot
simogató áttetsző habok moraja betöltötte az egész étert. A biztonságos helyre
érve Smis elengedte a lányt és magát húzta inkább szárazabb helyre. Elgyengült
a teste a sok úszás és a víz miatt, ezért görnyedve fordult a nyílt tenger
felé, ahol még mindig folyt a csata a két hajó között. Köztük az egyik az övé
volt, s már el is tervezte, miképp bünteti meg a legénységet, hacsak a pompás
kézzel faragott korlátok közül egy is megsérül.
Lihegve
facsarta ki a vizet fekete fürtjeiből és a derekára kötött ruhából, aztán
felsőtestéről ledobta a türkizkék mellényt, hogy a Nap megszáríthassa az amúgy
is barna bőrét. Ezzel párhuzamosan a kezével a vörösen villogó szemei fölé
árnyékot tartva a végtelen horizont bűvös tovaláthatatlanságából próbálta
kitalálni, merre is taszította el őket a csata heve. Feltételezhetően
kikerülték a Lég köves vidékét és most valamerre a Szigetvilág egy eddig fel
nem térképezett földdarabján állt. Nemigen különbözött a többitől. Magas
pálmafák, sűrű, zöld, buja növényzet, gyémántként csillogó homok, és…
– Hé! –
vakkantott valaki, de közvetlen ezután a hangja köhögésbe fulladt.
Smis, a
Dörgeteg, a Szép Heléna egyetlen kapitánya a nem messze szenvedő nőre kapta
parázsos pillantását. Ő is nehezen húzta magát, görnyedten próbált előre lépni,
de még mielőtt bárminemű távolságot megtehetett volna, visszazuhant a vízmosta
partvonalba. Földszínű haja úgy lógott a fején, mint egy döglött polip csápjai,
ráadásul az apró kvarcrögök az egész testére, így az arcára is ráragadtak. A
kapitány emlékezett, hogy milyen elbűvölő volt az asszony szárazon, ebben az
állapotban viszont nem látta sok hasznát.
– Nem
segítenél? – nyújtotta felé ügyetlenül a kezeit, de a férfi meg sem moccant,
így egymaga emelkedett vissza négykézlábra, majd a sarkaira ülve nézett körül.
– Szép kis álom, mondhatom.
Egész arca
összeszorult az éles fénytől. Kicsapta a homlokából a vizes tincseket, és ugyanúgy
árnyékot tartott a szeme fölé, mint a férfi. Őt nézte. Egymást nézték.
– Ki vagy te?
– kérdezte a lány, a szája tátva maradt a felfelé bámulástól.
Egyértelmű
volt, hogy a férfi nem kis méretekkel rendelkezett. Körülbelül két méter magas
lehetett, és nem olyan cingár alkat, mint a nagyon magas emberek általában,
hanem hatalmas, robosztus, dagadó izmokkal, akár egy híres pankrátor.
Magasságban modell, szélességre pankrátor. Az arca pedig olyan szigorúan nézett
előre, mint egy mérges apáé.
– Nem vagy túl
bőbeszédű – jegyezte meg magának a lány, majd újra körbenézett. Tetszett neki a
sziget. – Hol vagyunk?
– Nem tudom –
válaszolta egyszerű puritánsággal Smis.
Az ázott nő
végre érzett magában annyi erőt, hogy felálljon. Ugyan végtagjai még mindig
nehezek voltak a víztől, valahogy el tudott kullogni a karba tett kezű
kapitányig, aki ismét a horizontot bámulta és csak arra várt, hogy a legénysége
győzelmet arasson. Kissé szégyellte, hogy ő nem harcolt velük, de a pénz most
mindennél fontosabb volt.
– Heléna
vagyok. Dupont. – Széles és elragadó mosolyával háborúkat lehetett volna nyerni,
de nem Dörgeteg jóindulatát, így az nem viszonozta a kézfogást, csupán a lány
neve hallatán rezzent össze kissé. Úgy hívták, akár az ő szívszerelmét, a hajóját.
– Nem érdekel
– dörmögte lassan, közben visszanyerte minden higgadtságát.
Heléna
legyintett, és elindult mezítláb a meleg homokon a fák felé, de csak tétován.
Eszében sem volt bemerészkedni oda.
– Te vagy
eddig a legbunkóbb.
Smis erre sem
válaszolt, csak meredten a két hajót bámulta, emiatt pedig a lányt majd megette
a düh. Ha már egyszer álmodik, akkor legalább legyenek vele kedvesek a vonzó pasik,
ha a való életben ez nincs is így. Morcosan összehúzta a száját és belerúgott a
földbe.
–
Hol van a táskám? – szólalt meg aztán megint. Újra közeledni kezdett a kapitány
felé, közben azért természetesen kiélvezte a bőr alatt finoman domborodó izmok
árnyjátékát. Még azt is látta, hogy a sötéthajú görög isten milyen mély levegőt
vett. Egyértelmű, hogy mennyire idegesítette, és emiatt kissé féltette is a
fejét, ahogy kikandikált mögüle, hátha lecsapja. – Hm?
–
Elhallgatnál?
– Hol a
táskám?
– Nem láttam
táskát.
– Most
szórakozol? – visította.
– Nem szokásom
– jegyezte meg Dörgeteg szigorú arcára kellemetlen mosolyt erőltetve egy
másodperc erejéig.
– Komolyan
ezért adtam ki ezer eurót egy Louis Vuitton-ra?
– Nem ismerek
semmilyen Eurót… vagy Louis-t.
– Na, szép!
Ennyi pénz, és még az álmomba sem jön velem! Kis hálátlan.
Dörgeteg
összeszorított fogakkal préselte ki magából a lélegzetet. Alig várta már, hogy
végre túl legyen ezen az egészen, talán mégsem volt olyan jó ötlet.
– Azt hiszed,
hogy egy álomban vagy? – kérdezett aztán vissza mégis.
– Persze,
mégis, hol máshol lennék? Egy elcseszett Karib-tenger kalózaiban? Hah! Ne már.
– Ez nem álom
– válaszolta összehúzott szemöldökökkel a kapitány, miközben a legénysége érte
harcolt nem is olyan messze.
– Ó, hát
persze, hogy nem, az álom szereplői sosem tudják, hogy az álom részei.
A férfi ajkai
résnyire nyíltak, ahogy eltátotta a száját a sok sületlenséget hallva.
– De ha
szeretnéd, akkor szívesen megpörgetek neked egy búgócsigát! – Heléna ismét elindult
az erdő felé, közben Smis tátogva fordult utána, de egy szó sem jött ki belőle.
– Ó, nagy búgócsiga! – tárta szét a karjait a lány. – Jöjj elő, hogy
bebizonyíthassam ennek a makacs álombéli faszinak, hogy ő akkor is egy álombéli
faszi!
Még mielőtt ez
megtörténhetett volna, Smis kardot rántva ugrott a nő mellé.
– Heléna! –
kiáltotta, és a karjaiba fogta.
A vízből egy
másik alak tűnt elő, egy másik férfi. Vékony, kifejező arcán tüzelt a düh,
szinte még szőke tincsei is lángra lobbantak. Már ő is előhúzott pengével
emelkedett fel. Rajta nem igazán látszott, hogy kifárasztotta volna a hosszú
úszás, csak a ráaggatott bőrholmik nehezedtek el. Látható volt, hogy
legszívesebben lemészárolná a kapitányt, de valamiért csak mérgesen morgott,
amitől napvilágra kerültek nem túl ápolt, sárgás fogai.
– Add vissza a
leányt! – kiáltott sziszegve Helénára mutatva.
Fenyegetően
közeledett feléjük, s ahogy ő jött közelebb, úgy távolodott Smis karjaiban a
lánnyal, aki most hirtelen mégis elcsöndesedett és finoman lapult Dörgeteg
oldalához.
– Eszemben
sincs!
– Nagyon meg
fogod bánni ezt még, fattyú!
– Sok mindent
megbántam már, de a kezembe hulló pénz mindig kárpótolt – vigyorgott drága
mosollyal.
Úgy keringtek
egymás körül, mint az éhes állatok. Az acélpengéken meg-megcsillantak a Nap
sugarai, ők csak kecses mozdulatokkal lépdeltek tovább. Méregették egymás
erejét, bár erre igazán nem lehetett szükség, mivel egyértelmű volt az állás.
– A
legénységed odaát haldoklik – fortyogott a szőke.
– Nem hiszek
neked, Neorth.
– Mégis miféle
kapitány vagy te, hogy hagyod a vérüket hullani?
– Hát akkor te
mégis miért eredtél utánam egyedül?
Neorth
fújtatva nézett farkasszemet az ellenfelével.
– Fiúk, ez
igazán… – hebegett megriadva Heléna.
– Te csak fogd
be! – ordított rá Smis, amitől az végképp elhallgatott. A félelem nehéz göbe
fojtotta a torkát. – Egyezzünk meg szépen, rean! Most hagysz engem elmenni a lánnyal,
cserébe a nagy Dörgeteg téged hagy elmenni – szónokolta nyugodt hangon, de a
fegyverét le nem tette volna.
– Ki van
zárva!
– Mégis minek
kéne neked egy ilyen tengeren talált szajha?
– Hé! –
harsant fel Heléna, akiben lassan ismét tudatosult, hogy az egész csupán egy
álom. A fekete hajú férfi erre kicsit megrázta őt összeszorított szájjal.
– Még az is
lehet, hogy bűbájos sellő, s éjszaka megölne.
– Hát öljön! –
kiáltott mély áhítattal. – Ő az én eléhaaram, hát öljön, ha szeretne, de csak
az ő keze által veszhetek!
– Elé-mi? –
pislogott a barnahajú értetlenkedve az őt csodálóra, aki még egy kicsit meg is
hajolt előtte.
– Balga! Ki
hisz még az eléhaarakban?
– Ez a szív –
csapott ököllel büszkén a mellkasára.
– Mit akar ez
tőlem? – súgta gyanakodva Heléna a kapitánynak.
– Feltehetően
húsz gyermeket.
– Na, azt már
nem! – csattant fel és még közelebb bújt az őt védőhöz.
– S neked mire
kéne a szívem egyetlen hölgye, Fattyú Smis? Be akarod mocskolni, igaz?
– Eladnám.
– Hogy mi?! –
sikoltott hangosan az említett, erőlködve próbálta magát ellökni a férfitól,
akiben egész eddig nagyjából megbízott, de az olyan erősen fogta, hogy meg sem
bírt moccanni.
– Rohadék! –
csikorgatta a fogait Neorth, s végre rászánta magát, hogy lecsapjon, azonban a
kapitány és a lány egy szempillantás alatt eltűntek.
Dörgeteg egy
könnyed mozdulattal kapta vállára a nőt, aki szinte még fel sem tudta fogni, mi
történt, a férfi máris szaladt vele valamerre, ő pedig az eladástól megrettenve
kiáltott kezét kinyújtva a másik felé.
Égetőn sütött
le a Nap sugara, forrósította a fehér homokot, szítta a buja, zöld növényeket
és megszárította Smis, a Dörgeteg vizes testét, a szél pedig egyszerre le is
hűtötte, ahogy Neorth kergette a fegyverével hadonászva át az egészen apró
szigeten.
– Azonnal
eressz el! – kapálózott eszeveszetten Heléna, teljes erejéből ütötte a hátat,
de az csak nem eresztette. – Követelem! – visított.
– Fogd be a
szád, csendben tűrd, ha elrabolnak! – Smis mindeközben igazán jól szórakozott.
Nem bírta komolyan venni, pontosan tudta, hogy a legénységéből nem esett
senkinek bántódása, ő meg akár fél kézzel is legyűrné a másik hajóst, ezért
jókedvűen csapott a nő gömbölyű fenekére és nagyobb tempóra kapcsolt.
Dupont
kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit is kéne tennie. Ugyan az egész csak egy
álom, mégsem akart rabszolgapiacra kerülni. Jobb lett volna felébredni, viszont
azt meg kellett jegyeznie, hogy az eddig is színes álmai közül ez bizonyult a
legélethűbbnek.
A környezeten
körülnézve, miközben a futás ütemére döcögött vele a világ is, megpillantotta a
kapitány igazán dús, fekete, hullámos fürtjeit. Rögvest marokra ragadta a
tincseket és az öklét megcsavarva húzni kezdte, szinte hallva, ahogy szakadnak
a szövetek.
Ordítva
rogyott le a földre a kapitány, ledobta magáról a lányt a homokba, aki nagyokat
fordulva bukdácsolt ott végig. Amint feltápászkodni próbált, máris Dörgeteg
terebélyes árnyéka takarta el előle a fényt, ő maga a fejét dörzsölgette.
– Te kis…
Amint eljutott
volna a szitokszavakig, nem maradt több ideje, ugyanis a szőke rean kapitány
utolérte végre őket, és kardjával a férfi vállára csapott. Vörös patakként
folyt végig a mellkason a kiserkenő vér, s egy pillanatnyi fájdalomittas
megrándulás után a kapitány a pengét megfogva kiemelte a húsából a vasat. Úgy
viselkedett, mint egy lelketlen, túlvilági szörnyeteg, még maga Neorth is
elcsodálkozott rajta. Sok mesét hallott már az egyik legerősebb lassanhalóról,
de gyorsanhaló révén nem hitt az ellenségeskedő faj hatalmas erejében, hát most
saját szemével bizonyosodhatott meg róla.
Dörgeteg
gyorsan megfordulva hasított a saját szablyájával, amitől a rean hátrálni
kezdett, és csak nézte a levegőben suhogó finoman munkált acél csillogását és a
csukló könnyed forgását. A kapitány arcán inkább elégedetlen ingerület
játszott, szemét a földre vetve lépkedett előre.
– Ne! –
rimánkodott reszketve.
– Állj ki a
nődért! – Torka szakadtából üvöltött fel, a hangja remegve siklott végig a nyugodt
tenger tükrén.
Neorth
könnyeivel küszködve hajlongott a harcos isten előtt, közben folyamatosan haladtak
előre, mígnem Smis érzékeny füle meg nem hallotta a háta mögül az ideg
sercegését és a levegőben fütyülő nyilat. Pont rosszkor fordult meg, a hegy
pontosan kulcscsontja alá fúrta be magát, ő pedig oroszlánüvöltéssel fogadta az
újra kiserkenő vért.
Hátulról
támadták meg Neorth emberei egy kisebb csapatban, ugyan nem okoztak különösebb
gondot, mégis pontosan annyi időt nyertek, hogy kapitányukat ne mészárolja le
azonnal a hajós. Így hát Dörgeteg most feléjük rohant, s Neorth Helénához lépve
segítette fel a földről.
– Gyere velem!
– siettette suttogva, és amint a nő elfogadta ezt, máris egy bilincs kattant a
csuklóján. Csupán ekkor vette észre, hogy a szőke magához láncolta, s nyomban
húzni is kezdte.
– Mi ez? –
nyelt nagyot dacolva az őt vonó erővel, de a mezítelen talpa nem ragadt meg a
homokban.
– Szerelmünk
köteléke, örök hűségem bizonyítéka.
– Ne
szórakozz, vedd ezt le rólam!
– Az
istenekre, dehogy! Még elszöknél tőlem – mosolygott kedvesen Helénára, akinek összeszorult
a gyomra a perverz, vékony arc láttán. Sokkal borúsabb fellegek szálltak innen,
mint odaátról.
– M-mit akarsz
velem? – kérdezte elszoruló torokkal.
– Gyermeket
áldok neked a hajómon, mi mást?
Dupont egy
hosszú másodpercre lehunyta a szemeit, reszketve engedte ki a levegőt magából
és koncentrált, hogy végre felébredjen ebből a rémálomból.
– Mit a hajón!
Még itt a szigeten! – örvendezett Neorth, és azonnal megindult a buja erdő
felé.
Rögvest
kétségbeesett kiáltás szakadt ki a rettegő nőből, ennél még talán az is jobb
lenne, ha Dörgeteg karjai között lenne újra.
– Smis! –
sivított zokogva, és a férfi még pont annyit látott belőlük, amint eltűnnek a
rengetegben.
Neorth úgy
vágtatott a lánnyal, mint egy izgatott kisgyerek, s úgy is érezte magát. Azóta
fente a fogát erre, amióta megpillantotta a hánykódó tengeren szegényt. Sajnos
pont ugyanakkor Smis is kiszúrta a hajótöröttet, így teljesen igazságtalanul
magának akarta. Mégis ő szerezte meg, s már azt hitte, hogy nála is marad. Az
ágyába fektetve három napon át bámulta az alvó nőt, néha még beszélt is hozzá,
s teljesen beleszeretett. Ekkor tűnt fel egy éjszaka folyamán Dörgeteg az
eszelős bandájával és azzal a fene halk és gyors hajójával, így sikeresen
csapta át a hídját az ő fedélzetére. Kissé hihetetlennek tűnt, hogy egy nőért
képes három istenek verte napon keresztül őt üldözni, de hát ilyen csodáért…
Hátranézve
gyönyörködött egy kicsit a jövendőbeli gyermekei anyjában. Heléna arca hullasápadt
volt, finom bőrét pedig teljesen átnedvesítették a patakokban folyó könnyei.
– Smis! –
sikoltott még egyet, ahogy a férfi farkastekintetébe bámult, aztán elszállt
minden ereje, az ajkai úgy reszkettek, hogy egy szót sem tudott kipréselni
rajtuk.
Mondhatni a
legelső szebb helyen azonnal meg is álltak. A fák itt egymásba fonódva magasodtak,
a talajon puha moha terült szét, mintha csak nekik lenne idekészítve az egész.
– Gyere! –
mondta, közben megfogta Heléna csatakos kezét, aki nyöszörögve próbált eltávolodni
tőle, de ezt se ő, se a bilincs nem engedte.
Egyenesen a
mohaágy közepére vezette a lányt, és ott letérdelt elé, bíztatóan nézett fel
rá.
– Ülj le
mellém, ne félj! – súgta a puha növényt simogatva, s amikor látta, hogy kedveskedő
szavai semmi hatással nincsenek a nőre, vágyakozó ajkakkal csókolta meg Heléna
hasát, aki ettől csak még inkább kétségbeesett.
Arcát a
tenyerébe temetve zokogott fel, egész nyakán és mellkasán végigfolytak már a
könnyek, és szenvedett, végtelenül szenvedett és félt, mégsem ébredt fel.
Legyen már vége az álomnak!
– Ne –
nyekeregte nehézkesen, kezeivel ellökte magától a férfi fejét.
– Olyan furcsa
ruhákat hordasz – motyogott magában Neorth Heléna farmerjának gombját megoldva.
– Nem a szokásos cosca, mint amit mi viselünk. De nem gond, nekem így is tetszel,
és majd veszek neked szép ruhákat.
– Ne…
– Olyan szép
ez a sziget, nem? Mit szólnál, ha te itt nevelnéd a gyermekeinket, én pedig
mindig visszajárnék hozzátok, ha épp nem kalózkodom? Végtére is, mégsem vihetek
egy asszonyt a fedélzetre. De boldog leszel itt a gyerekünkkel, eléhaara.
– Legyen vége!
– sivította Dupont.
– Ülj már le
mellém! – utasította megint a szőke, ezúttal viszont már le is rántotta a
földre. Piszkos ujjaival végigsimított Heléna nedves arcán, amitől a fehér
bőrön egy nem odaillő koszcsík sötétlett fel.
Ő már egy szót
sem szólt. Nem tudott. Teljesen lefagyva adta át magát, pedig mindig is azt
hitte, hogyha egyszer ilyen helyzetbe kerül, foggal és körömmel fog küzdeni, de
nem így lett. Egyszerűen képtelen volt bármit tenni, elhagyta az élet, a teljes
valóság, úgy érezte, mintha kilépne a saját testéből és a feje fölül lebegve
nézné végig, ahogy megerőszakolják. Jó ez vagy rossz? Ki tudja…
– Hé, Neorth!
– hangozz a hátuk mögül.
Az említett,
mintha szellemet látna, úgy fordult le a lányról, kezeit maga elé emelve ellenkezett
és próbált védekezni az őt érő csapás elől, de már késő volt.
Dörgeteg
kardja úgy csapta le a kapitány csuklóját, mintha vajat vágna vadásztőrrel. A lehulló
lánc csörgése átjárta az étert. Dupont tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy
Neorth csonka végtagját szorítva üvölt, de a hangot magát nem hallotta, csak a
kispriccelő vért figyelte, amely könnyű lepelként telepedett meg a könnytől
áztatott arcán. Ekkor vágott belé először a gondolat, hogy mindez nem a
képzelet szüleménye, hisz ez az egész túl szörnyű ahhoz, hogy csupán látomás
legyen.
A sokk hosszú,
nehéz valóságán lassan átszakadt az igazi, valaki őt szólongatta, bár nem
pontosan a nevén.
– Helené! –
hívta őt a harcos isten.
Kisvártatva
ráemelte a lány olívazöld szemeit, de azokban még nyoma sem volt csillogásnak.
– Már nem
hiszed, hogy álmodsz, igaz, szépségem? – Smis hangja dörmögött, mint ahogy egy
ilyen férfi hangjának dörmögnie kell, majd könnyedén az ölébe kapta Helénát,
aki csak az utána némán kiáltó Neorth-ot látta maga mögött, de egyikőjük sem
törődött vele. Dörgeteg meg sem állt a partig, ahol már a legénysége jobb keze
várta őket egy csónakkal és egy győztes csata hírével.
– Je ne crois pas – súgta Heléna a saját
nyelvén alig hallhatóan, aztán hátrabicsaklott a feje.
Egyszerűen imádom! :)
VálaszTörlésGratulálok, Luise K. Grotte! Nekem, személy szerint nagyon tetszik a történeted, a fogalmazásod meg teljes mértékben elkápráztat, olyan fantasztikus! :)
VálaszTörlés