3. fejezet

3. fejezet

Fütyülve süvített a levegőben egy újabb szikla, amely ugyanúgy Dörgeteget célozta, és célba is talált volna, ha a férfi nem ugrik félre. Még az előző döbbenetét is felülmúlta a mostani. Az egyik érdeklődő hatalmas tengerjárója mögül egy jóval kisebb bújt elő, amin számtalan sziklákkal megrakott katapult és megannyi harcra elszánt férfi utazott.

– Baszd meg – nyögte nehézkesen, és érezte, amint egész testében ellepi a düh. Készült a harcra, szinte már érezte a vér ízét a szájában. De most mindennél fontosabb volt, hogy az átvonzottat biztonságban tudja.

Ismét megindult felé, azonban ekkor már késő volt. A hadúr a lábával elrúgta a csónakot a parttól és az erős hullámzások vinni kezdték magukon a lányt, aki sikoltva, körmeit a fába mélyesztve nézett a szárazföld felé.

– Te rohadék! – A félig vak fogát csikorgatva rohant a duril felé.

Gyorsanhaló létére nem kis bátorsággal áldották meg az istenek, hogy ilyen vakmerően nekiugrott egy villámzabáló dögnek, viszont mindenképp komolyan kellett venni. Rövid kardját a magasba emelve sújtott le Smisre, alig bírta hárítani a vágást. Összeszorított szájjal erőlködve csavarta vissza a pengéket, hogy eleresszék egymást. Szemben állva méregették a másikat, fegyverüket előre tartva, minden meglepetést elkerülve. A vásárlón látszott, hogy képzett katona, öreg kora ellenére finoman és könnyedén lépkedett páncélos testével a forró homokban, ezzel szemben Dörgeteget az élet képezte ki a harcra és az ölésre. Egyszerűen lépkedve követte az ellenfelét, szemével félig a hánykolódó Helénát figyelte.

– Hátba támadsz egy asszonyért?!

– Az asszony az enyém.

– Volt, egészen addig, amíg ki nem fizettem neked!

– Nem látom a pénzt – vigyorodott el kajánul a borostája alatt.

A hadúr nehezen viselte a szemtelen férfi modorát.

– Hol marad a becsület? – vakkantott rá.

– Becsület? Jaskurán? – röhögött jókedvűen. – Ha becsületet akarsz, menj királyi talpat nyalni!

– Rohadt fattyú! – A félvak erőt vett magán, meglendítette a kardját, azonban Smis ezt is hárította.

Ezután Dörgeteg lendült ellentámadásba és hiába a sok éves kiképzés, ismét az élet kerekedett fölül. Kisebb harc után a szikrát hányó pengék szétmentek, majd éles surrogás töltötte be a két férfi között a levegőt. A duril pallosa könnyedén kúszott be a hadúr kemény páncélján, amitől a férfi vért köpve, holtan rogyott össze.

A fattyú elégedetten rúgta a porba ellenfelét, majd még pont jókor tudott elkerülni egy újabb felé repülő követ. Ekkor már a legénysége nagy része is kiözönlött a szigetre, vicsorogva, a foguk között rövid késeket, markukban hosszú vasakat tartva várták a baljósan közeledő ellenfelet, akiről még nem lehetett tudni, hogy kicsoda.

A kapitány serege élére vonult, ott állt a legádázabb matrózai között Oehar és Castor is, közvetlen mellettük pedig a szőke, lányos arcú Kerlen, aki a sasok gondozója volt. Smis pontosan tudta, hogy a fiú még nem való ilyen ütközetbe, így anélkül, hogy megsértette vagy veszélybe sodorta volna, keményen megmarkolta a vállát.

– Te menj a lány után! – adta ki az utasítást szigorú hangon.

Kissé elvonultak a had elől, hogy megnézhessék, most merre is tart épp, de ekkor már csak a csónak sodródott a vízen Heléna nélkül. Mindkettejükben megfagyott az ütő.

– Siess! – Hangosan dörrent rá, de a hangját csaknem elnyomta egy újabb fütyülő lövedék.

Kerlen rohanni kezdett. Hosszú, nyurga lábai mentén felverődött a homok. Miközben a víz felé haladt, minden nehezet ledobott magáról, elhajította a kardot, lecsatolta a könnyű páncélt a mellkasáról és a lábáról, majd amikor már derekáig ért a víz, hatalmas loccsanással vetette bele magát a habokba. Olyan közel úszott a csónakhoz, amennyire tudott, viszont Heléna nyomát sem lelte.

A távolban már csónakokra szálltak az ellenségek. Ha nem lettek volna annyian, mint egy nagyobbacska sereg, talán még vicces is lett volna a jelenet.

A kapitány ismét elfoglalta méltó helyét legénysége élén, a többiekkel együtt fogát csikorgatva nézte, amint közelednek feléjük. A legtöbbjük azonban nem érdekelte, csupán egy hellórt keresett: a vezetőt.

– Mutasd magad – súgta magának.

Nagyjából hetvenen állhattak odakint a tűző napon. A cosca és a könnyű páncél alatt izzadt mindannyiuk teste, a fejüket melegítette a Nap, talpukat égette a forró homok, a szemüket pedig ártó fénynyalábok fogták be fényes markukkal. Egy személyként vették a levegőt, még a szívük is egyszerre dobbant, majdhogynem összeolvadtak. Amikor épp elég közel értek a földhöz, Smis nagyot kiáltott.

– Készülj!

Recsegett a bőrük, ahogy erősebben fogták marokra fegyvereiket. A hátsó sorban az íjasok megfeszítették az ideget, fél szemüket lehunyva az ellenséget nézték. Jól tudták, nekik nem kell parancs, amint tudnak, muszáj lőniük, a többiek azonban fegyelmezetten várták a főnökük utasítását. A kérdezés fel sem merült bennük, az majd a harc után jöhet.

A távolból haragtól hörgő morgások tompa zaját hozta a szél, az elsők már a vízbe vették magukat, hogy legelőbb ők hasíthassanak bele a színtiszta lassanhalókból összeállt legénységbe. Az első, egy hatalmas, széles vállú harcos, akinek a testét láncokkal, pántokkal és állati bundával vértezték fel, már meg is vetette a lábát a parton. Óriás lépteinek dübögése után visszhangzott az éter. Smis azonnal felismerte a harcos istent, már találkozott vele korábban egy csetepatéja kapcsán.

– Itt van Metor – súgta oda Castornak.

– Honnan veszed?

– Aki most jött ki, az ő katonája.

– Élve fognak felkoncolni, Smis. – Az öreg hangja vészjóslón csengett. – Metor régóta vadászik a fejedre, ez túl jó alkalom erre.

A férfi nem szólt többet, vörösen izzó írisze a hatalmas katonát nézte. Szája nyáltól fröcsögött, amint felé rohant, bárki ember fia megrettent volna tőle. Neki is így kellett volna tennie, azonban belőle mindig hiányzott a félelem. Ez oly sokszor sodorta már bajba, hogy alkalmanként saját hellórjait veszélyeztette.

– Ismerős helyzet – jegyezte meg magának somolyogva, majd hátrasandítva nézte, miként viselkednek a társai.

Elszántság látszott minden, mégis pislákolt némi félelem pirosan villogó szemükben. A kisebb hajóról túlzottan sokan jöttek, s ha minden igaz, akkor a hadúr emberei sem fogják uruk halálát tétlenül nézni. Nincs mit tenni. Bátorítás kell, akár egy élet árán.

– Figyeljétek! – Kiáltott feléjük, aztán megindult.

Bal oldalára kitartva fogta a pallost, halkan, teljesen csendben, de elszántan rohant legalább olyan gyorsan a hegyomlásnyi férfi felé, mint ahogy az felé. Dörgeteg a fülében hallotta, ahogy a szíve és az esze is cselekedete ellen ordít, az ereiben szélsebesen zubogott a vér, az agya mégis tiszta volt és teljesen üres. Hallgatta a saját lépteit és sóhajait, miként keverednek össze az ellenfelével, miként hangosodik fel mindkettő, miként ér össze mindkettő, aztán lecsapott.

Metor katonája hárított a fattyú erős vágását, játszi könnyedséggel csapta el magától a pengét, és még abban a pillanatban, amikor ezt megtette, Smis felé hasított, aki nehézkesen ugyan, de elugrott előle. Egy villanásra megálltak, egymásra néztek kevélyen, felemelt fejjel, mindeközben fel sem tűnt nekik, hogy a többi csónakos is partra ért és elszaladt mellettük. A harci kedv láthatatlan buborékba zárta őket, megszűnt a külső világ, s csak néhány csatazaj szűrődött be rajta, ami még inkább feltüzelte a két bikaként fújtató harcost. Szeméből ítélve az ellenfél nem volt más, mint egy szimpla gyorsanhaló.

A kapitány újra lecsapott, ezúttal a férfi vállát célozta, de az újfent az ő kardja alá vágott a sajátjával, a két vas pedig szikrázva vált el egymástól. Eztán a katona ugrott neki, hosszabb támadásba lendült, befejezte a durillal való incselkedést, már csak megölni akarta.

Hol az egyikük hátrált, hol a másik, csattogtak a kardok és koccantak a fogak, mindkettejükről folyt a víz a forró környezetben, de akkor sem álltak le egy pillanatra sem. Ők maguk is beivódtak a közben kialakult csata hevébe, mégsem láttak mást, csak egymást. Halálos táncot jártak. Csupán akkor eszméltek fel, amikor közvetlen mellettük egy kő nyomott össze két viaskodó matrózt. Dörgeteg kerekre nyílt szemekkel, zihálva vetett egy pillantást a halott társára, magában elbúcsúzott tőle, majd újra az ellenfelére nézett. Az éppen az izzadtságot törölte le a homlokáról, szintén annyira tikkadt, mint a másik. Már pusztán az is meglepő volt, hogy rean létére ilyen sokáig bírta közelharcban.

– Ki vagy te? – kérdezett felé Smis, de szóban nem kapott választ.

Ekkor eldobta magától szeretett fegyverét és puszta kezét emelte fel a nála jó fejjel magasabb harcos ellen.

– Az igazi férfi ököllel küzd. – Még sosem akadt olyan ellenfele, akit ezzel tisztelt volna meg, Metor katonája pedig pontosan tudta ezt. Hogyne tudta volna? Hisz gyermekkora óta hallgatta a rettegett Dörgetegről szóló históriákat.

Összeszorított ajkakkal ugyan, de ő is eldobta magától a kardját. Amint ezt megtette, időt nem fecsérelve a kapitány nekiugrott, és öklével akkorát húzott a másik arcára, hogy az hátratántorodva lépett kettőt. De nem kellett neki sok idő a feleszmélésre, vért köpve rázta meg a fejét és most ő kapta el Smist. Először arcon ütötte, majd amikor elvesztette egyensúlyát, a fejét elkapva a térdével zúzta be az amúgy is sokszor eltört orrot. Viszont még ekkor sem engedte el, behajlított térdével tovább sorozta a kapitány mellkasát és gyomrát. Csak nehezen tudott kiszabadulni az halálos szorításból. Amikor sikerült, hátralépve törölte ki a szeméből a vérét, ezt követően a helyére reccsentette a félreálló orrát. Kezdte igazán feldühíteni.

– Gyengébb vagy, mint hittem – vakkantott oda neki a szakállas katona.

– Te pedig finomabb leszel, mint amilyennek előszörre gondoltalak – vicsorgott Smis eszeveszetten.

Dörgeteg egy jól célzott rúgással teperte földre az imént elhangzottaktól megdöbbent katonát, aztán bármiféle kegyelem nélkül erős lábával betörte a fekvő mellkasát. Hallotta, amint megreccsentek a bordák a talpa alatt.

Metor katonája ordítva nyögött, akár egy gyáva, s most már tudta, hogy az egész, hogy egyáltalán meg tudta sebezni a kapitányt, csakis színjáték volt. Egy igazán kegyetlen, azonban hatásos színjáték.

– Mi neved? – Smis a fogain kipréselve kérdezte ezt tőle. Erős markát a torkára helyezte és körmeit a húsába mélyesztette. – Élvezd, mert ez az utolsó szavad.

– Haris – nyögte az fuldokolva. Öklével ütötte a duril mellkasát, azonban egyre kevesebb lég volt az összezuhant tüdejében.

– Örök emlék maradsz a fejemben, Haris – mondta az igazat, majd egy könnyed mozdulattal kitépte a férfi torkát a nyelvével együtt.

Győzelemittasan tartotta fel a csonkot, legénysége pedig egy hellórként ujjongott fel, amint kiitta a belőle kicsurgó harcosvért.

Kerlen fuldokolva bukkant fel a víz alól a hosszas keresgetés után, a lány nélkül. Nagy levegőket véve kapaszkodott meg a hánykolódó csónak szélében, próbálta a tüdejét tágítani. Ha Heléna tényleg vízbe esett, már nem lehet túl sok ideje hátra. Mélyen beszívta a levegőt és újra lebukott.

Szerencsétlenségükre pont itt kellett ennek az egésznek kitörnie. A nyolc tenger bármelyike megfelelőbb lett volna akárki fuldoklására, ugyanis a legtöbb kristálytiszta és még méterekkel lentebb is lehet látni az alját, azonban Ulliel isten tengere, a Gavril, egy homályos, sáros, barnás színű víztömeg volt, így a szőke fiú javarészt csak valamerre mélyre úszva, kapálózva próbálkozott. Szemét bántotta a sok beáramló homokszem, azonban ha meghal az átvonzott, az még súlyosabb következményekkel járhat. Már épp majdnem kifogyott a tüdejéből a levegő és indult volna fölfele, viszont érezte, amint a lábához hozzáért valami. Belelkesülve fordult meg, kezével szinte rögtön kezekbe ütközött.

Keményen megmarkolta a lány csuklóját, csupán egy pillanatra látta a hullasápadt arcot az orrlyukaiban apró levegőbuborékokkal, ez mégis elég volt arra, hogy ellepje őt a félelem. Villámsebesen úszott fel, és amint felért, Heléna azonnal levegőhöz kapott. Hangosan szívta be a majdhogynem szétrobbanó tüdejébe, és az arcába lógó zavaró hajat próbálta a kezével kitűrni, hogy lásson is valamit.

– Jó reggelt – mosolygott rá Kerlen bájosan. Lányos külleme ellenére erősen és biztonságosan tartotta Dupont-t.

Az átvonzott nem is tudott mást tenni, teljes testével a fiúba kapaszkodott, ölelte őt, és ugyan nem mondott semmit, egész lényből lehetett érezni a hálát.

Kerlen finoman a csónakba csúsztatta, az mégis annyira billegett, hogy majdnem átfordult, de sikerült megállítania. Ezután ő is beszállt, megragadta az evezőlapátokat, és újra megbizonyosodott róla, hogy tényleg megvan-e még az átvonzott.

Heléna fejére lapult hajjal és elég zavartan, de még élt. A ruha teljesen felvette az alakja formáját, második bőrként tapadt rá. Nem volt túl szívderítő, de nem is ez számított.

– Jól va… – Kerlen valami bíztatót akart tőle kérdezni, de még mielőtt kiejthette volna ezt a száján, kiszúrta, hogy a lemészárolt hadúr legénysége mozgolódott. A hajó oldalán csónakokat eresztettek le. – Baszd meg! – szitkozódott, majd keményen megmarkolva a fát evezni kezdett.

Dupont a döbbenetét látva megfordult, ekkor épp alatta a csónakba egy nyíl fúródott be. Halk sikollyal bukott le a padlóra.

Kerlen olyan sebességgel evezett, ahogy csak bírt, így hamar értek oda a partra. Amint szilárd talaj volt a lábuk alatt, megragadta Heléna csuklóját, kirántotta a csónakból és megindult a harc felé, de gondosan ügyelt, hogy ne érjen hozzájuk túl közel. Már megbánta, hogy eldobta a kardját.

– Kapitány! Kapitány! – kiáltott.

Hatalmas kő esett le Smis szívéről, amint meglátta őket.

– A hajóra! – üvöltött és mutatott a jármű felé, közben egy ellenfele orrát zúzta be a könyökével.

A két fiatal rohamvást indult a Szép Heléna felé, néha beleakadtak pár dulakodóba, de sikeresen kikerülték őket. Azonban odalent nyilvánvalóvá vált, hogy a csata nem valamiféle bosszúhadjárat Dörgeteg ellen, hanem teljes mértékben a lányért folyt. A kis hajó katonái léptükkel egyre közelebb és közelebb terelték a harcot az átvonzotthoz.

– Arra! Arra! – ordított Smis teljes torokból, amint kiszúrta a műveletet. Nem fogja újra elengedni a szépséget, az teljesen kizárt.

A legénység hallgatott kapitánya szavára, előre rohantak és saját testükkel barikádot tartottak az ellenség elől, így védték egyszerre Kerlenéket és az otthonukat.

Dupont és a fiú talpa hangosan csattogott a tengerjáró fedélzetén. Amint látták a harcolók manőverét és a köréjük épülő védelmet, kissé megnyugodtak. Hevesen lihegve nézték odafentről a csatát, azonban a sok kifröccsenő vér és halál nagyon hamar túl sok lett a franciának, így inkább a korlátot elengedve, hátrébb lépve nyelt egy nagyot.

Sikoltott volna, hogyha bír, viszont az, aki elkapta hátulról, erősen befogta a száját, ezért csak nyögésbe fulladt. Az orrát elcsavarta valami iszonytató bűz, amiről hamar kiderült, hogy a szeme előtt csapkodó csuklónál csonka rothadó karból eredt. Rögtön tudta, hogy ki rendezte meg ezt az egészet.

– Neorth! – Kerlen egy fegyveres hordóból egy kisebb tőrt előhúzva állt szembe a megveszekedett kalózzal.

A vékony arcú férfi még rosszabbul nézett ki, mint azelőtt. Szemei alatt hatalmas, fekete karikák húzódtak, ráadásul látszott, hogy már alig van benne élet. Marta belülről a vérmérgezés.

– Ereszd el! – morgott a fiú.

– Maradj ki ebből, kölyök! – reccsent felé.

A kapitányi kabin nyitott bejárata felől halk recsegések jöttek. Egy magas, deli, középkorú férfi lépett ki a hóna alatt Smis imádott térképeivel. Szabad kezében egy almát tartott, azt rágcsálta épp. Ő nem tűnt különösebben izgatottnak az akciótól, sőt, kifejezetten közönyösen és unottan viselkedett.

– Minek ide a dráma, fiatalok? Nem színházban vagyunk.

Kerlen még jócskán nem tartozott Smis keze alá, amikor a legénység összetalálkozott Metorral. A kapitány a lehető legnagyobb vétket követte el a földesúr ellen: elcsábította az asszonyát gyermekáldás után, így hát nem csoda, hogy egész életét a duril megölésére szentelte, és ennek érdekében még olyan pitiáner alakokkal is hajlandó volt szövetkezni, mint Neorth.

Görbén fölfele nézett a reszkető Kerlenre. Csendesen megigazította a fekete, hullámos haját elfogó homlokpántját, majd elhúzta a száját.

– Tedd már le azt a pöcköt! – tárta szét a karjait. – Úgyse tudsz vele ártani senkinek.

– Ebben nem lennék olyan biztos! – hadakozott vele.

Metor a szemét forgatva lépett közelebb a fiúhoz, kezet emelt rá. Egy csapással megölhette volna. Ezt látva Heléna mozgolódni kezdett, könyörgött a saját nyelvén, amit itt nem értettek, de Metor művelt ember létén rögtön felfogta a helyzetet. A kérlelésre nem hallgatva ütötte meg a fiút, aki ettől ájulva esett össze, Dupont pedig felzokogott.

– Szép volt – röhögcsélt Neorth a jelenetet látva.

– Ja.

A férfi nagyot harapott az almába és tovább nézte a csatát. Dörgeteg olyannyira el volt foglalva, hogy észre sem vette a fedélzetén a betolakodókat. Hiába gyűlölte a rean teljes szívből a durilt, meg kellett hagynia, hogy derekasan helyt állt. Viszont ez sem tart sokáig. Julos emberei hamarosan jönnek megbosszulni lemészárolt kapitányukat, és akkor vége. Az ő katonái elkapják Dörgeteget, ő pedig ki fogja végezni. De előtte a lehető legnagyobb fájdalmat akarja neki okozni.

– Ó, eléhaara – dörmögött Helénának. Arcát a lány földszín fürtjeibe fúrtja, mélyen beszívta a rózsaillatú olaj illatát. – Milyen kedvesek, hogy beöltöztettek nekem arának. Menten feleségül veszlek, ha ennek vége.

Az átvonzottat annyira elöntötte a pánik, hogy az ösztöneinek köszönhetően ismét értette a daydralisi nyelvet. Úgy tűnt, csak akkor érti, ha épp nem figyel oda rendesen vagy teljesen pánikba esik.

Szép arca elfintorodott a haldokló közeledésétől, még a gondolattól is forgott a gyomra.

– Olyan csodás, nem? – Neorth most a szövetségeséhez beszélt, aki csak fél szemmel sandított oda a nőre.

– De.

Maga felé fordította a férfi, hogy gyönyörködhessen benne, azonban Heléna felfedezte a pillanat alkalmát. Térde felfelé lendülve pontosan ágyékon érte a szerelmest. Nyöszörögve esett össze, ellapult a földön, akárcsak Kerlen.

– És még harcias is! – nevetett.

Dupont ekkor rohanni kezdett, de Metor fél karjával visszarántotta, csak hangos jajszava jutott le a csatába. Nagyot nyekkent, ahogy a férfi a kabin falához vágta. Elharapott szájából vékony patakban csurgott le a vér.

– Mégis mit csinálsz?! – kérdezte tőle dühödten Neorth. Szőke tincsei összetapadva simultak a homlokára.

Metor nem válaszolt, meredten a lefelé csúszó lányt nézte, Heléna pedig állta a tekintetet, ugyanúgy bámult rá vissza.

– Nem nézhetsz rá! – kiáltott. Nehezen feltápászkodott és megindult a földesúr felé, aki rá se nézve ragadta meg. Neorth döbbent tekintetet vetett rá. – Mi lesz így az alkuval? – Ujjaival próbálta a ruhája nyakából kikaparni a barnaszemű férfi szorítását.

– Francba vele – fejezte ki magát egyszerűen, majd mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, egy könnyed mozdulattal átlökte Neorth-ot a korláton. Nagyot nyekkenve tört derékba a sziklaszirt és a hajó között.

Már nem maradt senki, aki zavarta volna őket. Heléna Metor terebélyes árnyékában ült a földön, görbén fölfele nézve zihált. Szájáról sután letörölte a vért, s hátrált volna, ha lett volna hova.

– Átvonzott vagy – jelentette ki. – S Smis megvált volna tőled, mi?

– Meg is vált – sziszegte a nő.

– Ó, de miután megtudta, hogy mi vagy, háborút indított érted.

– Csak magáért. – Heléna úgy beszélt, mintha értette volna, egyáltalán mi folyik körülötte.

Metor elmosolyodott.

– Pedig jó asszony lettél volna, akárhogy.

Lett volna? Hogyhogy? Hiszen még van. Amint ezeken gondolkodott a lány, a férfi nekiugrott, és a torkánál fogva húzta fel a falon.

– Hát akkor mire vársz? – hörögte Dupont. Ő maga sem tudta, honnan ered belőle a bátorság, bár feltehetően megértette, hogy ebből az egészből csakis rosszul jöhet ki.

– Nem nekem. De nem csoda, hogy Neorth beléd őrült. – Finoman végigsimított a lány arcán. – Ilyen gyönyörű arc.

– Csakis az ő hibája.

– Látszik, hogy nem evilági vagy, leány. Az eléhaara egyetlen, sorsszerű és megismételhetetlen szerelem, akár egy villámcsapás. Ugyanakkor…

A torkánál fogva feljebb emelte. A lány feje vörösödni kezdett, kapálózó sarka meg-megkoppant a kabin falán.

– Egy átvonzott sem túl gyakori.

Kiguvad, de bátor tekintettel nézett szembe a férfival, viszont már gyűltek benne a fájdalom könnyei.

– Ne sírj! – A fejét egy apró mozdulattal a falba verte. – Nem engedem, hogy Dörgeteg még több jóhoz jusson általad! – Metor teljes gyűlöletből üvöltött. Kijött belőle mindaz, amit az elmúlt tíz évben szenvedett el a férfi miatt, s mindezt Helénában látta. – Vajon mit szólna a rühes fattyú, ha a legdrágább kincsét holtan találja?!

– Én? Rossz… helyen… kutakodsz – hörögte fuldokolva az átvonzott.

– Hallgass! – vakkantott, aztán egyik pillanatról a másikra elengedett a szorítása.

Heléna a földre rogyva szorongatta a torkát, köhögve kapkodta a levegőt. Ez ma már a második alkalom volt, hogy majdnem megfulladt.

Fél szemmel felbámulva ott állt Kerlen a késsel a kezében, amit Metor hátában mártott meg. A földesúr tántorogva indult le a pallón, de amikor a felénél járt, megbicsaklott a lába és legurult, pontosan a harctérre, csak néhány véres folt maradt belőle.

– Fel tudsz állni? – A fiú kezét nyújtotta a lánynak.

– Aha – bólogatott az mélán, és megkapaszkodott a karban.

Nehézkesen húzta fel az elgyengült Kerlen, de végül talpra állította.

– Köszönöm – köhögte Dupont fájdalmasan.

– Ez a dolgom. Megnézem, hátha van még idefent valaki.

– Oké – bólintott a szépség.

Fájós nyakát simogatva ismét a korláthoz lépett. A látvány, ami a szeme elé tárult, kínkeserves volt. Hagyján, hogy a következő hullám már nem járt olyan messze, de a most harcolók közül is rengetegen estek el mindekét oldalról. A homok vörössé és iszapossá változott, volt, akinek a testét félig magába szívta. Itt-ott már le is állt a harc az emberhiány és a fáradtság miatt. Úgy tűnt viszont, hogy Castorék arattak fájó győzelmet.

A távolban épp ekkor kaszabolt le valakit Smis. A közelben nem állt senki, s úgy tűnt, nem is fog. A fiú, akivel harcolt, hasra esett, és a ruhájából egy apró, füstölő hordó gurult elő. Heléna összevont szemekkel nézte, amint a kapitány a hordóért nyúlt, értetlenkedve forgatta a szeme előtt. Csupán ekkor tudatosult a nőben, hogy az mégis mi.

– Ne! – sikoltott vérfagyasztóan. A harcok leálltak a kétségbeesett hangtól.

Heléna gyorsabban szaladt, mint egész életében eddig bármikor. Át a véres iszapon, át a kardokon, a buzogányokon, a tüskés ostorokon, egy pillanatra sem veszette szem elől Dörgeteget.

– Dobd el! – ordította és mutogatott a kezével, de a férfi ebből mit sem értett. – Dobd el!

– Mégis mi… – kezdett bele, de nem tudta befejezni, Dupont olyan erővel vetette rá magát és lökte ki a kezéből a hordót, hogy mindketten elvágódtak a földön.

Pont jókor repült ki a kapitány kezéből, a kanóc félúton elérte a fát és a szerkezet hatalmasat robbant még a levegőben. Testével elfedve a veszély elől, a férfi szinte a homokba préselte a nőt. Erősen összehunyta a szemét, még sosem látott vagy hallott ilyen fegyvert, aminek hasonló a hatása, mint egy villámnak. De meghalt volna, ha a kezében marad, ez bizonyos. Megmentette az átvonzott.

Amikor elült a zaj, kissé felemelkedett a nőn, aki még mindig zihált a futástól. Elgyengült és kissé megrezzent arccal néztek egymásra.

– Mégis mi a franc volt ez? – faggatta a lassanhaló.

– Pu-puskapor – lihegte.

– Hogy mi?

Dupont nagyot nyelt, nem válaszolt, felesleges lett volna, most rögtön úgyse tudná elmagyarázni, így hát fejét visszahelyezte a homokra.

– Baszd meg – szitkozódott magában a férfi.

Nehézkesen állt fel, közben köpködte a vért és a piszkot a szájából, és a legénysége felé nézett. Büszkén nyugtázta, hogy megnyerték a csatát, azonban a távolban kiszúrta a hadúr többi emberét, s jól tudta, még egy támadást csak nehezen vészelnének át.

Gyorsan Heléna alá nyúlt, térből próbálta felemelni, viszont még mielőtt megmozdíthatta volna, ájultan esett vissza a nőre. A sebek, amelyeket Neorth és az emberei okoztak neki az ismeretlen szigeten, teljesen elfeketedtek, vékony vérpatak és sárgás genny csordogált belőlük.