Sziasztok! :)
Meg is hoztam nektek a hetedik fejezetet, ami kicsit lazább, de nagy dolgokat indít el... ha nem is a közeljövőben, de később biztosan.
Mindenkinek jó olvasást kívánok! :)
Hagyjatok megjegyzést, pipát, chat-üzenetet, iratkozzatok fel, miegymás! :)
7. fejezet
Heléna nagyot
sóhajtva koppantotta meg a tarkóját a szépen faragott korláton. Mint mindig,
most is félig a tat falának támaszkodva ült. Sandán pillantott fel a gyertyára,
amit saját magával tapasztott fel a fára. Már majdnem csonkig leégett. Észre
sem vette, ahogy elröppent az idő, annyit írt.
A kapitányi
kabin ajtaja félig nyitva volt. Halványsárgás fény derengett ki rajta, pont
úgy, mint amikor kijött, hogy távol lehessen a duriltól. Épp most viszont
hallatszott a férfi lélegzetének suhogása és a gyertyák kialudtak odabent.
Ezután a súly alatt megnyekkent a hatalmas ágy: Smis lefeküdt aludni. Így már
egyedül csak ő volt ébren a hajón, s ennek a gondolatnak a kísérteties
fuvallatától mindenegyes szőrszála felállt. Elmélázva nézett fel a két holdra.
Kint töltött éjszakái során már pontosan megfigyelhette, hogy a kisebbik miként
tesz meg egy teljes kört a nagyobb körül. Amikor elindul, akkor épp csak
látszik mindkettejük halvány karimája, amire pedig teljesen megkerüli, a Nap
felbukkan a horizonton. Gyönyörű látványt nyújtott, Dupont szívébe mégis valami
szomorúság költözött, amikor rájuk nézett. Maga sem értette.
Az alsó ajkát
harapta, amint kinyitotta az egyszerű, bőrrel borított könyvecskét. Épp még
csak az imént csapta össze, máris megnyikordult újra a gerince. El akarta
olvasni, hogy mit írt bele. Seerana szerint az a legjobb, ha naplót vezet, úgy
minden megmarad írásban, ha esetleg elfelejtené a dolgait. Ezért az adott
kötetek közé csempészett egy üres, elsárgult lapú naplót. Az alkalmat
kihasználva pedig Heléna írni kezdett valami madártollal, amit Dörgetegtől lopott,
amikor nem figyelt.
Gyengéden
végigsimított a megszáradt tinta nyomán legfölül, ahova a dátumot írta. Egyelőre
csupán ez volt az egyetlen, amit bizonytalannak tartott.
Isten tudja, hányadik év hányadikán,
megérkezésem ébren töltött talán hetedik napja. Mától ez legyen hétfő, január
elseje.
Anyámtól a Heléna nevet kaptam, apámtól a
Dupont nevet örököltem. 1992. Június 21-én születtem meg a nagyanyám kádjában.
Már késő volt anyut kórházba vinni. Az ő nevük egyébként Marianna és Mathias.
Elvileg egyke vagyok, de ki tudja. Állítólag apu különösen jóképű férfi volt
fiatalabb korában.
Bár nem hiszem, hogy ezek különösebben megváltoznának, de a biztonság
kedvéért leírom. Seerana azt mondta, mindent jegyezzek le, tehát így is teszek.
·
Azt
hiszem, hogy legutóbb 167 centiméter voltam
·
50
kilogramm
·
A
hajszínem természetes barna, sosem volt festve
·
A szemem
zöld, barna foltok vannak benne a pupillám körül
A lány akaratlanul
is elmosolyodott. Ki tudja, hogy van-e itt tükör, és ha van, akkor látja-e majd
bennük ezeket az apró csúnyaságokat. Mindig is gyűlölte őket, most mégis bármit
megadott volna azért, hogy még egyszer megvizsgálhassa.
Amikor ide kerültem, épp 2015 volt odaát. Talán
augusztus 13 körül, de aznap nem néztem meg a dátumot. Közel két hónap telt el
azóta, hogy hazajöttem New Yorkból és elszabadultam a rohadéktól. Na, ő az,
akit nagyon szívesen elfelejtenék, így még csak a nevét sem szeretném
megemlíteni. Itt a tökéletes alkalom, hogy elengedd őt, Heléna!
A lány
elkeseredett arccal gondolt vissza a férfira. Tényleg ki akarta törölni az
emlékei közül, már nyolc éve meg kellett volna tennie, de úgy tűnik, hogy ehhez
át kellett kerülnie egy másik világba.
– Dögölj meg,
Geroge – súgta magának, majd tovább olvasott.
Az utolsó emlékem otthonról, hogy apuval
boroztam a teraszon, anyu pedig bent mosogatott vacsora után. Nem engedte, hogy
segítsek neki, minden munkát kivett a kezem alól, olyan hálás volt, amiért
hazamentem végre hozzájuk. Pedig semmire sem vágytam jobban, mint elterelni a
gondolataim. De erre végül is apa borzasztó szóviccei és a frissen olvasott
regényéről alkotott véleménye is elég volt. A borról nem is beszélve. Bár az
itteniekhez képest bármelyik márkás csak lőrének tűnik.
A házunk messzebb volt a civilizációtól. Egy
kis faluban nevelkedtem fel, de még attól is távolabb laktunk. A szüleim
nagyvárosi gyerekek voltak, így amint kiderült, hogy anyu terhes, elhatározták,
hogy nekem nem olyan gyerekkort akarnak, ezért építettek egy tanyaszerűséget az
isten háta mögött. Viszont pont ez lett a vesztük. Talán mindenki jobban járt
volna, ha nagyvárosban nevelkedem és falura vágyok, minthogy falusi csitri
létemre húsz évesen elszököm egy világvárosba.
De akkor az már nem érdekelt. Csend volt és
nyugalom, a Nap épp lement és a távolban kezdték befejezni a kaszálást. Éreztem
a frissen vágott szalma illatát, ami a virágoskertben növekvő rózsáéval
keveredett. Emlékszem, hogy teljesen belemerültem. Apám pedig csak beszélt és
beszélt, elnézte nekem azt, hogy három éve egyszer se néztem vagy telefonáltam
haza. Csak mondta.
Az arca simára volt borotválva, mint mindig.
A haja, bár megőszült már javarészt, még mindig dús volt. Tőle örököltem a zöld
szemeket és a gömbölydedebb arcformát. Még emlékszem az arcára. Anyuéra is.
Tőle az orrom, a szám és a hajam árnyalatát kaptam. Mindig kedvesen mosolygott,
akárcsak apa, viszont az első napokban megdöbbenve láttam, hogy mennyit
öregedtek, mióta elmentem. Valószínűleg miattam. Azt se tudták, hogy hol
vagyok.
Aztán amint tíz óra lett, elköszöntem és
felmentem aludni. Éppen jókor, hiszen apa már majdnem rágyújtott. A New Yorkban
töltött éveim alatt én is keményen bagóztam, viszont a francia levegő
kitisztította a tüdőmet és nem akartam újra visszaszokni, de nem sok kellett
ahhoz, hogy kérjek egy szálat.
Az emeletre érve átöltözés nélkül feküdtem
be az ágyba. Magamhoz öleltem azt a márkás táskát, amire annyit spóroltam,
aztán elaludtam. Olyan érdekes, hogy még ennyi idő elteltével, talán egy hét
után is emlékszem, hogy mit álmodtam aznap éjjel. Nem arra gondolok, amikor
csak azt hittem, hogy álmodok, de már Daydralison voltam, hanem az azelőttire.
Bár az is olyan élénk volt, mint ez a világ. Mindig is borzasztó élethűen
álmodtam, rengetegszer előfordult velem, hogy a kettő annyira összeolvadt, hogy
néha úgy ivódtak be a tudatomba, mintha valódi emlékek lennének. Aztán persze
mindig leégtem, mert sosem voltak azok. Ilyen volt például, amikor szentül meg
voltam győződve, hogy édesanyám pusztán véletlenségből elvágta a kezem, amikor
én sonkát akartam csenni még ebéd előtt. Hiába meséltem ezt neki, nem hitte el
és esküdözött, hogy sosem történt meg.
Az utolsó otthon töltött éjjelemen anyám
rózsáskertjéről álmodtam. Az egész kertünket ezek a virágok borították, én
pedig köztük jártam teljesen nyugodtan, sugárzó arccal és boldogan. Néha
hátra-hátra néztem, a szüleim egymásba kapaszkodva integettek nekem a
teraszról. Én ekkor már messze jártam tőlük, épp, hogy csak a körvonalaikat
láttam. Aztán… nem is tudom. Csak egy kézre emlékszem, két erős karra, amik
megragadtak és felrántottak az égbe. A jobbon egy karkötőként csuklóra kötött
bőrpánt volt, a közepére két kék kagylót kötöztek. Az ékszer fölött pedig egy
hosszú sebhely nyúlt el, mintha korbács okozta volna vagy valami nagyon mély
vágás. Nem forrt be teljesen, mélyedésként húzódott az alkaron.
Ezután arra ébredtem, hogy valaki vízbe
ugrott velem és épp a part felé tartunk. Borzasztóan féltem. Emberileg ösztönös
zuhanással álmodni, viszont arra kelni, hogy az volt a valóság, teljesen más
érzés. Azt hittem, hogy meg fogok halni. De nem így történt.
Volt még
tovább is, de túl sok volt a fájó emlékkép, hogy most mindent végiggondoljon,
így hát becsapta a könyvecskét, letette maga mellé, majd nehézkesen felállt.
Még mindig borzasztóan fájt a bokája, be sem mert nézni a kötés alá. Így jár az, aki ok nélkül, részegen kötözködik
egy kalózkapitánnyal. Basszus, mekkorát húzott be a durilnak! Józanon nagyjából
hozzászólni sem mert, részegen pedig elmondások szerint úgy kötözködött vele,
mint egy nagyszájú szajha. Kicsit rosszul érintette, amikor Castor nevetve egy
kurtizánhoz hasonlította, de a kedves kacagása miatt megbocsájtott neki. Az
indulás óta még mindig sokszor szóba jött a dolog, persze gondosan ügyeltek
arra, hogy a kapitány nehogy kifülelje. Úgy tűnt, hogy ez kellett Helénának,
hogy mindenki jóindulattal legyen iránta.
Ahogy felállt
és a könyökét megtámasztotta a míves, csiszolt korláton, az éjszakai szél finoman
végigsimított rajta. Belekapott földszínű hajába, amit most egy ronggyal kötött
össze hátul, és meglebegtette a mell fölött és deréktájt megkötött világoskék
coscáját. Az anyag finoman libbent a teste körül, ahogy hullámzott a szélben,
sokszor csupasz combjának csapódott.
Kémlelte a
távolt, de nem látott mást, csak vizet. Tegnap zöldes színű tengerre tértek át,
ami olyan tiszta volt, akár egy pohár csapvíz. Félelmetes látvány, ahogy
egyszer csak az áttetsző szépség, az ezüsttestű halak tömege a sötétségbe
veszett. A leány rettegve gondolt arra, hogy milyen mély víztömeg húzódott el
alatta, hogy még ebben a tisztaságban sem lehetett látni az alját. Ha jönne egy
nagyobb lökés, ő pedig beleesne…
Valaki
hatalmas, meleg keze óvón simult el Heléna szeme előtt, ő mégis összerettent az
érzéstől és aprót sikkantva fordult meg. Smis állt mögötte, ajkai görbe
mosolyra húzódtak. Élvezte, hogy megijesztette a lányt, s ugyan be nem vallotta
volna, de azt is, ahogy egymásnak feszültek.
– Mégis mit
csinálsz? – korholta Dupont furcsa akcentussal a daydralisi nyelven. Botladozva
vonta ki magát Dörgeteg karjaiból és utána felé fordult.
Göndör,
ébenfekete fürtjei kócosan omlottak a kulcscsontjáig. A borosta már
csúcsosodott az állán, kis híján már szakállnak kellett volna hívni. A szeme és
az orra körül még mindig ott sötétlettek a véraláfutások. Úgy tűnt, hogy az
orrtörése nem is marad nyomtalan, görbén állt és kisebb bütyök ütközött ki
rajta. Az átvonzottnak mégse igazán ez szúrt szemet, hanem, hogy a férfi
tekintetében milyen játékos csillogás pislákolt, ami egy kis borúlátással is vegyült.
Mégis hogy lehet ilyen kifejező a tekintete? Minden porcikája más-más érzésről
tanúskodott. Az ajkai kihívóak, maga a tartása pedig végtelen büszkeséget sugárzott,
még az állát is felszegte kissé.
– Nuhu vulihemvo ae ahae-at! – súgta búgó
baritonon, közben ő is ráhelyezte a súlyát a körbefutó korlátokon, de háttal a
víznek.
Dupont-nak
kellett egy kis idő, amíg feldolgozta az információkat, de komolyan belegondolva
és magában ismételgetve végül felfogta.
– Ne nézzem a
vizet?
Smis
bólintott.
– Miért?
A férfi
megragadta finoman a leány karjait, megfordította, a tekintetét pedig a két
holdra terelte, majd a saját nyelvén lassan, hogy minden szót megértsen és
megízleljen, mesélni kezdett.
– Látod? –
mutatott fel az égre. A lány egész eddig még sosem látta ilyen gyengédnek,
ilyen nyugodtnak a lassanhalót. Szinte már ijesztő volt. Bár lehet, hogy csak a
gyógyfüvek bódították el. – A kisebbik hold elbújt az anyja mögé.
– Az anyja?
– Ők anya és
lánya.
Heléna
somolyogva kacsintgatott a kapitány felé, aki viszont le sem vette a tekintetét
az égitestekről. Csodás volt látni, hogy ezek az emberek, akik még tudományos
szempontból nem tartanak ott, hogy tudják, azok ott fönt csak kő, gáz és jég,
milyen fantasztikus történeteket találtak ki magyarázatul. Akárcsak a Földön
régen. Már persze sokkal másabb. És felemelő érzés volt a helyes választ tudni,
mégsem rontotta el a történetet.
– Hogy hívják
őket?
– Ylia. A
leányét nem tudja senki.
– Hát nem
kapott nevet?
– Leina nem
akarja, hogy bárki tudja. Ylia lánya Leina gyengeségét mutatja.
– Ő a szél
istennője, igaz? – Emlékezett a névre Seerana írásából.
– És a fényé.
– Miért
csinált ilyet ilyen két gyönyörű dolog úrnője?
– Mert Pellón
nem őt választotta. Persze nem tehetett róla. Ylia Pellón eléhaaraja.
Heléna szíve
gyorsabban vert a szóra.
– Mint én
Neorth-nak? – kérdezte nagyot nyelve.
– Ne légy oly
naiv, mint ő. Eléhaarak nem léteznek olyan pórias lények között, mint mi. Az
csak az istenek jussa.
– Mi is ez
pontosan?
– Valami…
sorsszerű, örök szerelem vagy efféle ostobaság.
– Te nem
hiszel benne? – tette fel a felesleges kérdést. Persze, hogy nem hitt.
– Itt nincs
nagy szerelem, Helené – nézte a nőt komolyan. – A lassanhalóknál kényszerből
nincs, a gyorsanhalók pedig átvették ezt tőlünk. Itt csak asszonyok vannak,
akik szülnek és férfiak, akik megesetnek. A lényeg a gyermek. A többi nem
számít. Aki pedig a szerelemben hisz, csak áltatja magát. Nincs más szeretet,
csak az, amit a szülő érez a vére iránt.
Az átvonzott
néhány pillanatig elképedve bámulta a férfit. Gondolta, hogy van valami a
háttérben, de ez túl kegyetlen magyarázat volt. Aztán megvonta a vállát és úgy
döntött, hogy józanul is szembeszáll vele.
– Igencsak
keserű ember lehetsz.
– Ember? –
hőkölt meg egy pillanatra. Heléna összeszorított szemekkel és fancsali arccal
javította ki magát.
– Hellór –
mondta a reanokra és durilokra együttesen utalva.
– Miért?
– Csak az nem
hisz a szerelemben, aki még nem érezte soha.
– Szerettem
már, és gyűlölöm is magam miatta – jelentette ki magabiztosan, ez meglepte a
leányt, de aztán felnevetett.
– És még ez
sem győzött meg arról, hogy létezik?
– Az más volt.
– Komoly arccal válaszolt. – Nem hirtelen és sorsszerű. Vagy harminc évet töltöttünk
együtt.
Ez felettébb
érdekelni kezdte a lányt, hisz olyan fiatalnak tűnt, de nem firtatta, inkább tovább
haladt.
– És mi lett a
vége?
– Nem tudom –
vonta meg a vállát. – Nem tudott nekem szülni, még csak meg sem esett soha,
úgyhogy szétváltak útjaink.
– Ez nem
szerelem – kacagott fel a lány teljes szívből.
–
Elfecséreltem arra a nőre harminc évet az életemből, csak azért, mert kérte.
Mellette maradtam, mert ő úgy akarta. Mi lehetne ennél szerelmesebb? – Látszott
rajta, hogy kezdett dühbe gurulni. Ráncolni kezdte a homlokát, mert ép ésszel
nem bírta felfogni, hogy mit akarhat tőle a zöldszemű szépség.
– Nem akarlak
ennél jobban összezavarni – kuncogott.
– De, de
mondd! – reccsent rá.
– Inkább
mesélj nekem tovább – mosolygott rá kedvesen. – Miért nem szabad a vízre nézni?
– Mert Ylia
elbújtatta a lányát.
– Ez így elég
homályos.
Smis az
ujjával körberajzolta a nagy holdat.
– Látod, hogy
a kicsi már egyáltalán nem látszik? Az anyja eltakarta a szemét.
– Miért?
– Hogy ne
lássa az istenek szörnyűségeit. Tudod, Helené, ilyenkor minden isten elveszti
az ereje nagy részét és láthatóvá válik a birodalmuk. Ezért szörnyetegek védik
őket, amik olyan rútak, hogy a legtöbb hellór már abba is belehal, ha meglátja
őket.
– És ezért nem
szabad?
– A szörnyek
megérzik, ha meglátod az istenek csodás birodalmát. És akkor megölnek.
– Igazán
kedves – morgolódott. – Tehát az istenek a víz alatt élnek?
– Hol máshol
élnének?
– Nem tudom.
Mondjuk az égben.
– Az égben? –
értetlenkedett Dörgeteg.
– Ahonnan én
jöttem, ott úgy tartják, hogy az isten a föld fölött él, a Mennyben.
– És akkor ott
ül a felhőkön? Nem csap belé a villám?
Heléna arca
már fájt a mosolygásból a férfi ostoba kérdései hallatán. Olyan szórakoztató
volt így, nyugodtan, lazán. Akár egy gyerek. Tényleg… hisz már megállapított
magában, hogy oka van annak, hogy a kapitány gyerekként viselkedik. Túl nagy
sokk érte akkor, s most így éli ki.
– Nem tudom –
felelte gyengéden.
– Milyen
ostobaság ez! – Smis tényleg úgy háborgott, mint egy kisfiú, aki semmit sem
ért.
– És mikor szabad
újra a vízre nézni?
– Amikor a
leány kibújik az anyja mögül. Akkor már minden hellór tudja, hogy az istenek
újra erőssé váltak, a szörnyek pedig nyugovóra tértek.
– Te láttám
már ilyet? – adta a szkeptikust.
– Csak
egyszer. – Heléna meglepő választ kapott.
Kerekre nyílt
szemekkel meredt a kapitányra. Nem lehet igaz, hogy látta. Legalábbis nem az
istenek szörnyei lehetnek, olyan nincs. Ez csak egy mese. Tudatlan, ókori
emberek meséje, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant.
Smis azonban,
hiába volt nagy harcos és rettenthetetlen duril, egyszer sem nézett a vízre.
Még kószán sem.
– Nem jössz
aludni? – kérdezte aztán tőle a semmiből.
– Ó, nem –
rázta meg finoman a fürtjeit. – Inkább még maradok. – Igazából csak nem akart
vele egy ágyban feküdni. Így ment ez. Ha lefeküdt, akkor is az ágy legszélére
húzódott.
– Ahogy
gondolod – mondta, közben megindult befelé. – De tudod, ne nézz a vízre! – szórakozott
jókedvűen, aztán eltűnt az ajtóban.
Kicsit
megkönnyebbült szívvel nyugtázta a férfi távoztát. Ugyan most nem gonoszkodott,
azért mégis, még így is ijesztő volt. Már csak azért is, mert nem fért a lány
fejébe, hogy miért bánt vele hirtelen ilyen kedvesen. Talán mert gondozta a
sebeit? Ez ennyire hozzákötötte volna?
Sóhajtva
hajtotta le a fejét és könyökölt a korlátra. Csak azért sem nézett le. Még, ha
mese, akkor sem ér kockáztatatni. Ezért inkább azt a vékony vonalat figyelte,
ahol a csillagos égbolt és a morajló, zöld tenger találkozott. Néha felkúszott
a tekintete az égre, és egy ilyen pillanatban látott meg egy seregnyi fénylő
pontot, amik gyorsan közlekedtek. Először azt hitte, hogy csillagok, de amint
egyre közelebb és közelebb értek, egyértelművé vált, hogy közük sincs az
égitestekhez. Medúzák voltak. Levegőben úszó, kéken és fehéren derengő kis
fényfoltok, ráadásul rengeteg.
Dupont
elképedve nézte a felé lebbenő állatkák áradatát. Vékony csápjaikkal úgy
hajtották magukat előre, mintha vízben lennének. S egyre közelebb értek hozzá,
mígnem végül teljesen körülvették a lányt, körbetáncolták, de nem értek hozzá.
Az átvonzott hirtelen azt se tudta, hogy mit csináljon. Lélegzetvisszafojtva
nézte őket, meg sem mert moccanni, túlságosan is félt attól, hogy a lények
megcsípik vagy elmennek. Maga sem tudta, melyik aggasztaná jobban.
Aztán amikor
végre már megbizonyosodott arról, hogy nem akarnak neki ártani, kinyújtotta a
kezét a medúzaesőbe. A lények az egész hajó körül akkora oszlopban keringtek,
hogy se a végüket, se a tetejüket nem lehetett látni.
Óvatosan ért
hozzá egyhez, a kis medúza háta kocsonyaszerűen megremegett az érintése nyomán.
Gyönyörködve bámulta az egészet. Ha másért nem, ilyen csodákért talán megérte.
Álmodni sem merne még csak hasonlóról sem.
Aztán valami
dübögni kezdett és megremegett a nyomán a víz. Mindig csak kettőt, akár egy
szív, s a ritmusában gyűrűszerűen kisebb hullámok lökték meg a Szép Helénát. A
hang pedig csak fokozódott, egyre hangosabbá vált.
A jelenségre
Smis ijedten futott ki. Nem értette, mi folyik odakint, mégis minek doboghatna
a szíve. Egy kis ideig azt hitte, hogy a sajátját hallja, viszont amikor kitört
az ajtón és meglátta a sok kis medúzát a levegőben úszni az átvonzott körül,
már pontosan tudta, hogy mi történik.
Gyorsan
felszaladt a tat tetejére és felrázta az elszundikáló Oehart. Ezután rögtön
maga kapott a kormányhoz, keményen megragadta, majd elforgatta. A kormányos azt
sem tudta, hova kapjon döbbenetében. Sokat hallott már a jelenségről és ő maga
is észlelte a szívszerű dübögést, mégis nehéz volt elhinnie.
Dupont egy
újabb medúzát megbökve nézett fel a két tanakodó férfira.
– Mi ez? –
kérdezte tőlük.
– Találtunk
egyet! – hebegte Oehar értetlenkedve és elhessegette maga elől az állatkákat.
– Mégis mit?
Smis borostás
arcán lelkes mosoly húzódott, a szeméből látszott az elszántság. Készen állt a
kalandra.
– Egy
világfát.
Szia,nagyon tetszik a történet,várom a folytatást!:)😘😁
VálaszTörlésKöszönöm szépen, sietek! :)
Törlésez a verzió nagyon jó,kíváncsi vagyok,hogyan tovább!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, kedves Névtelen, ha ügyes vagyok, ma lesz új rész :3
Törlés