8. fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a nyolcadik fejezetet :3

Nemigazán tudok a fejezethez mit mondani mivel két dolog is elvonja a figyelmem.

50? Ötven, azaz ÖTVEN feliratkozó lett a blogon :O Hihetetlen, köszönöm szépen, srácok, nem is tudjátok, hogy ez mekkora löketet adott nekem! :3

A másik pedig, hogy jelöltek a Blogger Award 2015-ön :O Miii?! Komolyan mondom, hogy nem tudom ép ésszel felfogni. Az, hogy valaki/k gondolt rám, olyan, mintha megnyertem volna az egész hacacárét :D

Szóval most mindenkit nagyon szeretek, úgyhogy duplán kívánom, hogy élvezzétek az olvasást! :)

És tudjátok, visszajelezni ér! :D

8. fejezet

őcsufuszsága

Amint rendeződtek a kormányos gondolatai, azonnal megindult az alvó legénység felé, hogy felébressze őket, azonban a kapitány visszarántotta, még mielőtt megtehetett volna három lépést. Meglepett arccal nézett rá vissza, miközben Smis rázta a nehéz fejét.

– Minél többen megyünk, annál feltűnőbb – mondta.

– Kihagynád őket?

– Oehar, dönthetünk. Vagy kihajózunk ketten arra a szigetre és szabad szemmel láthatjuk azt, amit csak páran előttünk, vagy fogjuk magunkat és eloldalazunk. – A szemeit lassan elborította a vörösség. Erősen szorította kormányosa vállát, komolyan nézett rá.

A fekete férfi némi habozás után feladta az ellenállást, a kíváncsiság legyűrte. Hogy ne akarná látni? Elindult a csónakok felé, hogy vízre bocsájtson egyet.

Dörgeteg karba tett kezekkel ellenőrizte a folyamatot, néha-néha elhessegetett a szeme elől pár medúzácskát, amik aztán szomorkásan úsztak tovább Heléna felé, aki még mindig ugyanolyan gyönyörködve bámulta őket a sötét égbolton. Csak akkor eszmélt fel, amikor a duril félig eltűnt a korláton.

– Hé! – vakkantott oda neki, közben bicegett felé. – Én is menni akarok!

– Szó sem lehet róla – sziszegte Smis, arcán látszott az indulat.

– Miért?

– Senki sem tudja, hogy mit fogunk ott találni, te pedig túl értékes vagy, hogy meghalj.

Heléna szájára halvány, de annál veszélyesebb mosoly húzódott.

– Nem, mintha féltenélek – hunyorgott Dörgeteg magyarázkodva, Dupont pedig folytatta a somolygást. – Ne érts félre, úgy tekintek rád, mint egy pénzforrásra, csupán ennyi.

– Ha olyan veszélyes odaát, akár te is meghalhatsz. Ez esetben szeretnéd, ha valaki más herdálna el engem?

A kapitány nagyot nyelt. Tekintete remegve függött a nőn, mégsem akadt benne semmi gyengédség, csupán nyers és erőszakos vágy. Legszívesebben egy cellába vetette volna, hogy ne idegesítse többet.

– Vagy akár – folytatta a francia – sikíthatok is. Akkor biztos mindenki felébredne. – Amint kiejtette félretekintett és kiáltásra nyitotta duzzadt ajkait.

– Oké, oké! – pisszegte le végül a kalóz. – Csak fogd be!

Fél kézzel húzta magát vissza, ami a szó szoros értelmében elhallgattatta az átvonzottat. Épp ott gomolygott egy sikoly a torkán, de amint meglátta a férfi dagadó izmait és földöntúli erejét, lefagyott. Szinte játékbabaként tűrte, hogy Smis fél karral belékapaszkodjon és kissé nehézkesen, de lemásszon vele a csónakig. Amint megdobbant a lábuk a vízen úszó fán, a lány arcán elégedett mosoly terült szét, ami nem kerülte el a lassanhalók figyelmét sem.

– Hülye liba – morogta Dörgeteg a bajsza alatt csak magának, majd behátrált a vigyorgó Oehar mögé és a kezébe vette az evezőket.

– Ne nézz a vízre! – mondta a kormányos közelebb hajolva a lányhoz. A hangja halkan suhant végig a víz tükrén, Dupont csak lassan bólogatott.

A szívritmusszerű dobogás még mindig nem ült el, folyamatosan meg-megdöntötte a csónakot dupla hullámokban.

Egészen csendben, teljesen szótlanul ringtak, Heléna szemben ült a két durillal, s csak akkor kapta fel a fejét, amikor mindkettejüknek még a lélegzete is megakadt. Mélységes, még az előzőnél is nagyobb csend lepte be a csónakot, a lassanhalók vörös szeme egészen az eget pásztázta, tátott szájuk és mozdulatlanságuk pedig azt sugallta, hogy nem mindennapi látványban van részük.

Az átvonzott gyorsan fordult meg, hogy ő is láthassa azt, amit ők, s az ő arcára is hasonló ábrázat fagyott.

Az aprócska földrészen egy hatalmas, égig érő, fehér törzsű fa állt. Lombkoronája a felhőkbe és a csillagokba veszett el, a szerteágazó csupasz ágak hálózata olyan volt, akárcsak a vadul csapkodó tűz lángtengere, ez mégis inkább jeges nyugodtságot sugárzott magából. A fa tövében elterülő buja, zöld erdőből szálltak fel a színes, világító medúzák, és úgy körülúszták a fehér törzset, úgy ültek meg a kérgen, hogy a fa minden egyes porcikája díszfényben világított.

Heléna úgy érezte, minden tagjából kifutott a vér. A feje szédült, az ujjainak a hegyei elzsibbadtak és már a torkában dobogó szívét sem érezte, csak azt, hogy ez a karcsú, csillagokba vesző fa nem létezhet mágia nélkül…

Smis nagyobb sebességre kapcsolt, és nemsokára a fehérszemű homokba húzták a csónakot.

– Mégis mi a franc ez? – kérdezte nyögdécselve a lány. Még a mankói segítségével is elakadt, botladozott. Miután észrevette, hogy a két kalóz nem fog válaszolni, még egyszer feltette a kérdést.

A sziget, amin álltak, óriási volt, mégis eltörpült és elképzelhetetlennek tűnt, hogy megtartson és ússzon egy ekkora növénnyel. Ráadásul olyan sűrű, buja erdő lepte el alig a partvonaltól pár méterre, ami szinte felfoghatatlan volt.

– Ez hihetetlen – súgta halkan Oehar, lassan felzárkózott a lány mellé, akárcsak Smis, s így, hárman egymás mellett állva bámulták a fényben úszó, dobogó, fehér világfát.

– Miért? Miért jó ez? Miért van ez? – értetlenkedett a nő, viszont a többi nem is nagyon figyelt rá, elindultak az erdő felé.

– Várjatok! – bicegett utánuk nehezen, de visszafordulva bevárták.

– Fogd! – nyújtotta felé Dörgeteg a karját. Egy rövid kardot szorongatott benne.

Az átvonzott értetlenkedve nézett rá.

– M-mégis mit csináljak én ezzel? – Lassan a markába fogta. Még sosem érzett ilyen fémes, velőt rázó hideget.

– Öld, ami téged akar. – Mélyen a szemébe nézett, miközben ezt mondta és megvárta, amíg rábólintott, azután ismét megindultak.

Ölje meg, ami őt akarja… akaratlanul is Dörgetegre tapadt a tekintete, ahogy mentek. Beértek már a fák közé, az átvonzott orrát megcsapta a pára és a zöld növényzet illatának az egyvelege, igazán üdítő volt, mégsem tudott igazán erre figyelni. Csak a kapitányt nézte, ahogy ment, ahogy lélegzett, ahogy a kardjával utat vágott maguknak az összenőtt ágak és liánok között. Vajon mi történne, ha őt ölné meg? Ha majd újra kezet emel rá vagy ismét bántani akarja, akkor őt is megölhetné? Vonatkozik rá a szabály? Ahhoz kétség sem fért, hogy a férfi bárkit megölne, aki az életére tör…

Egy óvatlan lépés során, a nagy gondolkodás közepette a lány megbotlott egy kiálló gyökérben és orra esett.

– Basszus – nyögte fájdalmasan, négykézlábról hátra fordult, megtámaszkodott egy törzsben és a bokáját fájlalta. Arcára görcsös kín ült.

Smis ingerülten kiáltott felé.

– Tudtam, hogy csak lassítani fogsz minket!

– B-bocsánat – hebegte az, próbálkozott felállni, de újra visszahuppant. Túlságosan is fájt a bokája, úgy érezte, hogy megint kiugrott. – Talán jobb, ha… ha maradok.

– Támogatom! – Feltette a kezét szavazás gyanánt, de csak Oehar rosszalló pillantásával találkozott.

A kormányos az elesetthez sétált és leguggolt.

– Kapaszkodj! – mondta neki.

Heléna a férfi nyaka köré fűzte a karjait, Oehar pedig könnyen felemelkedett vele, a lábai alá nyúlt a kezével, hogy megtartsa, sőt, még a mankókat is felkapta.

– Így nem lassít le – dörmögte rosszallóan a kapitánynak.

Smis forgatta ugyan a szemét, de továbbgyalogoltak, azt pedig egyikük sem látta, hogy az átvonzott szájáról le sem olvadt a mosoly egy percre sem.

A sűrű lombozat elzárta a friss levegő útját. Fülledt, trópusi meleg terjengett a föld felett, ami sűrű páraködben mutatkozott meg. Úgy tűnt, mintha körbe-körbe mennének. Hiába haladtak javarészt egy irányba a központi fa felé, egyszerűen nem akartak odaérni. Egy óra elteltével csapzottan, izzadtan, zihálva feküdtek el a földön.

A kormányos az övéről bőrzacskót akasztott le és először Heléna kezébe adta. A lány hálásan itta a frissítő vizet.

– Miért nem értünk még oda? – lihegte ivás után. A cseppek apró patakként folytak le a szája körül, majd átadta a kulacsot a kormányosnak.

– Talán nem akarja, hogy odaérjünk – felelte a fekete egy nagy korty után.

– Hogy érted ezt?

– Ez az istenek teremtménye… bármi csalfaság lehet benne. Lehet, hogy most is épp az ágyunkban fekszünk és csak képzelődünk.

Dupont nagy szemekkel nézett fel rá.

– Talán szúrd le magad, majd akkor meglátjuk, hogy álmodunk-e – reccsent rá a kapitány. Látszott rajta a harag. – Itt vagyunk ezen a tetves szigeten, ne mondd nekem, hogy csak képzelődés!

– Én csak tanakodom – emelte fel a kezét védekezésképp a másik. – Mert tény, hogy már meg kellett volna látnunk a fát.

– Én is tudom! Még sincs sehol!

Dupont nehézkesen állt fel. Ahogy ránehezedett a jobb lábára, a fájdalom villámként hasított át rajta, de hamar lerázta magáról. Valami furcsa érzés kerülgette, megült az agya hátsó zugában és nem hagyta nyugodni. Menj előre! Látod a fényt? Ezeket suttogta neki újra és újra.

Átmászott a fatörzsön, aminek Smis támaszkodott. Korhadt volt és öreg, telenőve puha mohával. Pár lépésre e mögött úgy tűnt, még sosem járt ember. Dörgeteg kardja nem tisztította ki az utat, ezért szinte zsákutcaszerűen, vaskos növényfalba ütközött.

Menj előre! Látod a fényt? – hallotta ismét. A két duril hangos veszekedése elhalkult mögötte, amint a kezével bontani kezdte a falat. Mégsem volt olyan vastag, mint amilyennek tűnt, így csakhamar, néhány inda leszakítása után halvány, fehéres fénypászma szűrődött át a növény alkotta hálón.

– Pszt! – csitította le őket. – Azt hiszem, látok valamit!

A fehér fa vastag törzse szinte a végtelenbe nyúlt el. Körülötte, apróbb cserjék és bokrok zöldelltek és valahonnan mintha vízcsobogást is hallott volna. Valami pedig mintha mozgott volna. Csupán egy másodpercre látta a lány, csupán ennyi maradt a nyugodt kémkedésből, aztán a semmiből, mintha hatalmas vihar dúlna a szigeten, gyilkos szél tépte ki előle a növényhálót, ami őt és a két férfit is elsodorta. A magatehetetlen esések nyomán hosszú, elnyújtott sikoly hagyta el a száját, a körülötte forgó leszakadt ágak és kövecskék csúnya horzsolásokat hagytak a bőrén, néhol fel is szakították. Aztán megállt. A fejét és a hátát erősen beverte egy kiálló szikladarabba, nagyot nyekkent, mire a szél süvítése is abbamaradt.

A lány keze lassan a sajgó tarkójára csúszott. Amikor megnézte a tenyerét, látta, hogy vér lepte el a bőrét. Halkan nyöszörgött, nem is a fájdalom, inkább a látvány sújtotta le. Aztán mocorogni kezdett, a szíve egyre gyorsabban kalapált, amikor nem találta maga mellett a két férfit. Hátával erősen a göcsörtös sziklának támaszkodott, a lábát megvetve a földön feltolta magát és nehézkesen hátranézett.

Mintha hurrikán vagy tornádó söpört volna végig a vidéken, mintha az erdőt egy sávban kiirtották volna: egészen a partig letarolta a növényzetet az erős szél. Heléna minden döbbenetére közelebb voltak a parthoz, mint sejtették. Igazából nem tettek meg többet, mint párszáz lépést.

– Ez… lehetetlen – nyögte hitetlenkedve, aztán megpillantotta a durilokat.

Oehar a parton feküdt, míg Smis a vízben lebegett. Mindketten mozdulatlanul nyúltak el.  Ez elég volt ahhoz, hogy a lányon eluralkodjon a halálfélelem.

– Ne! – sikoltotta és már megindult volna feléjük, de a teste valamiért nem mozdult.

Pánikolva nézett a földre: a lábai körül a letarolt erdő csonka gyökerei kúsztak fel egészen a derekáig, úgy tartották őt, akárcsak valami állvány, egy fából készült szoknya, egy fából faragott szobor.

Kezével kaparni kezdte a vaskos gyökereket, a körmei alá éles pengeként hasított bele a kéreg, a fájdalma még a bokáján is túltett, a vékony szarurétegek pattogása és szakadása hallatán pedig a hányinger kerülgette. Már vérzett, mégsem hagyta abba. Szabadulnia kell, meg kell mentenie a kalózokat.

– Mégis ki vagy te? – Mély, tompa, mégis bömbölő, kétélű hang harsant fel Heléna előtt, ami erősebb szelet hozott magával. Az átvonzott azonnal abbahagyta a kaparászást. Rettegett zihálással meredt előre.

Hirtelen eltompult minden körülötte, még a tenger folyamatos morajlását sem hallotta, még a szívét sem. Pontosan úgy, amikor átnyúlt a falon, úgy, mint egy halott, lakatlan, sötét erdőben.

Ágak törése, kéreg repedése és földből kitépődő gyökerek hangja hallatszódott. Nem járt messze, érezte a nő, mégsem látta igazán, csak mintha egy fa mozogna előtte. A mélységes csend még mindig hallgatott, aztán újra megszólalt valaki.

– Kérdeztem valamit, halandó. – Szavalta erőteljes, tekintélyparancsoló hangon. Még Smis se szólalt meg ilyen erővel soha, ami igazán nagy szó.

Aztán hirtelen kirajzolódott az alak. Heléna végre megértette, hogy miért csapta be az elméje. Egy középkorú, magas és vékony, hórihorgas férfi jött vele szembe, a háta félig begörnyedve, sötét, hosszú, csapzott haja pedig az arcába omlott. De ami a legjobban eltakarta, azok a testébe nőtt növények voltak. Fejéből egy aprócska, de terebélyes cserje, a hátában fű, bal vállában pedig valami páfrányféle vert gyökeret. A bőre hol normális volt, holt pedig kérges, az egyik lába viszont teljesen egy göröngyös fatörzsre emlékeztetett és mindenegyes alkalommal, amikor a földre tette, belegyökerezett a talajba, épp ezért csak lassan, nehézkesen közeledett a lány felé. Nem is kellett gyorsabban, így is rágta belülről a félelem.

– A szívedből érzem, hogy rossz oldalon állsz, leány! Nem én vagyok az ellenség.

– Eressz el! – rimánkodott levegő után kapkodva. – Segítenem kell a barátaimnak.

Az ijesztő alak egyre közelebb ért hozzá, végül karnyújtásnyira állt meg tőle. Olyan magas volt, mint az otthoni cseresznyefájuk a kertben.

– Bátor a lelked, mégsem ér semmit. – Az illető lassan beszélt a kéttónusú baritonján.

– Eressz el, kérlek! – ismételte magát az átvonzott.

– Mondd, hát miért tévedtél ide két durillal az oldaladon? Ki vagy te, hogy rátaláltál a fámra?

Dupont nem válaszolt. Nehéz lélegzetvételekkel gondolt vissza az esetre. Ő nem keresett semmi ilyet, azt sem tudta, hogy létezik, inkább mintha a sziget találta volna meg őt.

– Miért jön duril az én földemre? – A hangja egyre hangosabbá, dühösebbé vált. – Ilyen undorító dolog nem esett meg az elmúlt húszezer évben! Megölöm őket, megölöm mindet! Szolgák!

– Ne! – Heléna hangosat sikoltott, azonban ez nem akadályozta meg a férfit.

Karjait lassan felemelte, mintha irányítana valamit, s talán így is volt. Valami mozgott a víz alatt, valami hatalmas, belerengett a sziget is. A szörnyű lény meredten a part felé bámult, a hajót és a többieket nézte. Dupont követte a pillantását, így látta meg, ahogy megmozdult valami a hullámok alatt. Úgy tajtékzott tova valami, mint amikor valaki a karját húzza el a könnyű selyem alatt. Aztán kitört. Hirtelen és kegyetlenül, szinte szétrobbant körülötte a tenger. Három óriási, vastag polipcsáp tűnt elő, a kifröccsenő óceánlé javarésze Helénára is ráfröccsent, egyenesen a magasból.

– Mit csinálsz? – üvöltött a lány, próbálta túlkiabálni az éghasító morajt.

Egy-egy csáp a két férfit emelte a magasba, a harmadik a Szép köré tekeredett.

– Ne! Ne bántsd őket, kérlek!

– Szolgalelkű csalfaivadék mind! – Ahogy ordított, feltámadt a szél, megmozdult az erdő. Az egyik oldalon szintén kitörtek a fák valami nyomán. Egy újabb csáp bukkant elő, ami a gazdája mellett telepedett meg. Mekkora lehet ez a dög? – döbbent le teljesen Heléna, de összeszedte magát. Muszáj megmentenie a többieket, méghozzá minél előbb. A két lassanhalót tartó csáp a víz alá merült teljesen.

– Így meghalnak! – süvített a lány.

– Haljon minden szolga duril! Pusztuljon az összes, aki nem hajt fejet, hogy aztán elmetszhessem!

– Ők szabad emberek! Mind! Ne öld meg őket!

A lény megtorpant. Az eddig távolba révedő szeme most a nőre meredt. Cserepes ajkai halkan suttogtak.

– Mit mondtál az előbb?

Dupont habozott. Mellkasa kapkodva pihegett.

– Szabadok – sziszegte.

– Ember? – ismételte meg. – Hát… ezért vagy ilyen furcsa… – Élénk, sárgán világító íriszei reszkettek. – Nem idevaló vagy, igazam van?

Kisebb habozás után a lány bólintott.

Mintha mindent megbánt volna, inogni és dülöngélni kezdett ide-oda. A halántékához kapott, miközben morgott, mintha fa recsegett volna.

– Emeld ki őket, kérlek! Meg fognak halni! – Amint befejezte a mondatot, hallotta, hogy fölötte ismét kitör a víz. Smisék mozogtak, de csak nagyon lomhán.

– Miért akarod őket megmenteni? – nézett rá hitetlenkedve.

– Ragaszkodom hozzájuk – felelte a lány határozottan.

– Pont te, pont te – nyöszörgött a lény, közben Heléna lábai körül is lazulni kezdtek a kötelékek. – Egy ilyen tiszta lény… pont te… pont te… – ismételgette elfordulva a lánytól.

– Pont én?

– Ó, Ava – hörgött kétségbeesetten. Kezeivel még mindig a fejét szorongatta. – Mi lett a véredből, Ava?

– Ki az az Ava?

A férfi riadtan nézett a lányra, mintha elfelejtette volna, hogy ott van.

– Inkább te ki vagy? – förmedt rá.

Érezhetően nem volt épelméjű, akárcsak az, akit megtört a magány.

– Heléna Dupont. Átvonzott.

A férfi folytatta a dülöngélést és a mászkálást.

– És te?

– Nem csoda, hogy nem tudod! – mondta undorodó arccal. – Olyan ostoba lények között, mint a durilok. – Minden szavából érezhető a gyűlölet. – Nem is értem, hogy az én földemen miért élnek szabadon! Ölni kéne őket ott is, mint a Légben és a Tűzben! Szégyen, milyen szégyen!

– A te földed? – faggatózott a francia. – Tűz és Lég… úgy érted, hogy a te földed a Föld-királyság?

– Arhonsai, drága vér, arhonsai. Itt az a királyság.

– Akkor… a Föld arhonsai. Azt hívod a tiédnek?

– Miért, ki másé lenne? – csattant fel haragosan.

– Ki vagy te? – Heléna közelebb lépett hozzá egy lépéssel, amint ezt kérdezte.

– Menór. A földisten.

Szinte kifordult a világ a lány lába alól.

– Nem… az nem lehet – hebegte. – Ez lehetetlen!

– Hitetlenkedhetsz, de akkor is itt állok, és csak rajtam múlik, hogy megölöm-e az undorító barátaidat vagy se!

– Csak eressz el minket, nem szólunk senkinek!

– S mégis, miért lenne nekem az érdekem, hogy ne szóljatok senkinek? Mindenki tudja, hogy létezem.

Nincs rajta fogás. Veszett ügy.

– Akkor csak a jóindulatodban bízhatom – súgta Dupont lemondóan. – De ők fontosak nekem, s ahogy láttam, én neked.

– Nem vagy az! – kiáltott fel. – Csupán egy darabja vagy egy emléknek, nem több, átvonzott!

– Szép emlék lehet, ha hallgattál a szavamra. – Heléna kicsit mélyebb, bársonyos hangja szinte cirógatta Menór fülét. Hallotta benne őt.

‑ Hasonlítasz rá – búgta szomorkásan. – Küllemre nem, de a szemeid, a beszéded dallama… ismered Párizst? Jártál a Versailles-i kastélyban?

Egy pillanatra mindez megzavarta a lányt. Mégis hogy tudhat egy daydralisi ilyenről?

– Igen – válaszolta aztán szerényen.

– Hm – mosolyodott el Menór. Rút arca egy pillanatra szépnek tetszett.

– Honnan tudsz minderről?

– Titok – válaszolta könnyeden, mégis látszott rajta valami keserűség.

– Mire kell a fa? – vágott közbe hirtelen.

– Érdekel a fa?

– Vonz. Magam se értem.

– De én igen. Naiv marad minden átvonzott.

– Miért mondod ezt?

– Gyere! – nyújtotta felé göcsörtös kezét.

– Nem! – Ellentmondást nem tűrve rázta meg a fejét. – Előbb tedd le őket és ereszd el a hajót!

Az isten nagyot sóhajtott, de végül teljesítette, amit az átvonzott kért tőle. Ezután a fehér világfához kísérte, nem messze tőle álltak meg.

– Mi a véleményed róla? –fordult a francia felé.

– Mi lenne? Ez csak egy növény. Gyönyörű, de… – Nem tudott többet mondani. Amúgy is hazudott. Furcsa érzések kerülgették miatta.

– Nem mondasz igazat – jelentette ki Menór, még mielőtt Heléna a gondolata végére érhetett volna. – Érzem mindened, átvonzott. A véred zubogását, a szíved lüktetését, hogy milyen gyengék a térdeit. Harapod az ajkad és reszketsz, a mellkasod piheg, s mélyen, belül, valahol az agyadban megindul a folyamat, ami a vesztedbe sodor…

– Milyen folyamat?

– Szereted.

– A fát? – nevette el magát.

– Azt, aki benne van, azt, aki a halott testével is mágiával itatja át egész Daydralist. Pontosan úgy szereted, mint ahogy ő is szerette, hiába bántotta mindig. – Lassan, komótosan, meggondoltan beszélt.

– Ki van benne?

– Az első.

– Milyen első?

– Az első… az első… – Úgy tűnt, hogy újra előbújt Menórból a megtört lélek, csak ezt a szót ismételgette, aztán amikor végre megint visszatért a fény a szemébe, teljesen másról kezdett el beszélni. – A durilokkal utazol?

– Segítenek nekem.

– Nem hiszek neked.

– Pedig igen. Segítenek megkeresni azt, aki átvonzott ide.

Menór hosszú ideig nézte a lányt, egyenesen a szemébe, egyenesen a lelkébe. Válaszokat keresett.

– Már találkoztál vele.

Dupont szíve nagyot dobbant, elszédült a feje.

– Elszalasztottam? – kérdezte kétségbeesetten.

– Nem. A hajón van.

– Hogy mi? – Szinte már teljesen kétségbeesett. – Ez lehetetlen.

– Ott van, s ő már titkon tudja, hogy ő vonzott át, csak még magának sem akarja bevallani.

– Mégis miért ne akarná? Tudja, hogy megfizetem, ha hazajuttat.

– Pont ezért. Csak az tud hazajuttatni, aki teljes szívéből ezt kívánja és el is enged. De ő erre nem áll készen, így inkább tagadja az irántad érzett mérhetetlen szeretetét.

– Mégis ki az? – faggatta a lány teljesen kiábrándultan.

– Azt nem tudom, de úgy érzem, te sejted.

Dupont fejében egy akvamarin szempár sejlett fel, amit lassan elöntöttek a parázsló cirmok. Csak szemek voltak, mégis dühösek.

– Nem lehet… én… vissza kell mennem.

Az isten megragadta a nő karját.

– Nem engedhetlek vissza hozzájuk.

– Én mégis mennék! – Próbálta kirángatni a szorításból a csuklóját, de nem ment neki.

– Hát nem érted? Bántani fognak! Soha nem engednek el, túl értékes vagy, túl tiszta! Csak azért vonzódtál át, mert egy nyüves lassanhaló beleőrült a kincsek utáni vágyába, és csak veled tudja kielégíteni az éhségét! Örökre fogoly maradsz, ha elhagysz engem.

– Nem – rázta meg a fejét. – Hazavisz. Csak ő tud.

– Olyan fontos az? – Menór kérges keze lassan Heléna arcára kúszott, végigsimított a puha, elsápadt bőrén. – Belelátok a gondolataidba, leány. Miközben pár órája még pontosan leírtad, miként néznek ki a szüleid, de igazából magad is tudtad, hogy mindaz csak egy akarat, egy elképzelt kép, néhány foszlány, s csak az agyad hitette el veled, hogy teljes arcok.

Igaza volt. Tudta. Mindent tudott. Tényleg olvasott a fejében, s kimondta azt, amitől Heléna a legjobban félt: hiába a napló, elkésett az emlékek lejegyzésével.

– Engedj el! – Mondta megacélozva magát, szemében azonban máris gyűltek a könnyek.

– Egy nap bánni fogod, hogy nem öltem meg mindet itt helyben.

– Lehet – suttogta. – De ez még nem az a nap – mondta, és kitörölte a szeméből a könnyeket.

Menór elfordult tőle, a fa felé nyúlt, azonban Dupont nem látta, hogy pontosan mit csinált, erős, fehér fény vakította el. Amikor kitisztult a kép, a föld istene egy kiszáradt, hófehér csontot tartott felé, amit aranyból készült markolatba fogtak. A csont végét hegybe csiszolták.

– Mi ez?

– Úgy érzem, hogy még szükséged lesz rá. Ha kell, majd tudni fogd, hogy használd.

A nő bólintott, aztán elindult a part irányába, viszont Menór szavai még egyszer megakasztották.

– Bárcsak egy háború vonzott volna át, ami megelégszik a puszta haláloddal!...

Aztán csettintett.

Heléna a kapitányi kabinban ébredt, nyakig betakarózva vadállatbundákból összevarrt takarókban. Oldalra nézett, az ólomüveg ablakon át látta, hogy épp kelt fel a Nap, ennek sziluettjében pedig Smis feküdt, neki háttal.

Azonnal fölé pattant és a hátára fordította.

– Dörgeteg! – kiáltott rá.

Kiengedett, földszínű haja vízesésként omlott az ágyra, fél oldalról keretbe foglalta az ő és a kapitány arcát is. Smis lassan ébredt fel, akvamarin szemében meglepetés csillogott, amint meglátta a fölé hajolt átvonzottat.

– Hát élsz! – örömködött.

– Miért ne élnék? – kérdezte álomtól megrészegült hangon. Esze ágában sem volt Dupont-t elhessegetni maga elől. Mozdulatlanul feküdt alatta, szakadatlan őt bámulta.

– Hát nem emlékszel?

– Hogyne emlékeznék. Először bújtál be mellém, először mertél velem kényelmesen egy ágyban pihenni.

A francia arcát elöntötte a pír. Ellökte magát és az ágy szélére ült. Smisnek fogalma sem volt, hogy miről beszélt. Menór kitörölte az emlékeit. Lehet, hogy mindent csak álmodott?

Nagyot fújva hátratámaszkodott, s megérezte a keze alatt a csontpenge markolatát. Hát mégse ő képzelődött.