4. fejezet
A férfi nagyot
lélegzett, hogy elszállt az álom a szeméből. Csend volt körülötte, friss levegő
illatát érezte és a lengedező szelet, ami valahonnan a szobába szökött. Újra
rémálmodott, mint mindig, amikor elaludt. Ilyenkor teljes, idegen hellórok
életét élte át születésüktől egészen a haláluk napjáig. Gyűlölte. Talán épp
ezért aludt csupán havonta pár alkalommal.
Ismét nagy
levegőt vett, hirtelen fel akart ülni, de nem maradt benne elég erő. A vállai
ólomsúllyal húzták vissza az ágyba és nem engedték. A bal oldala fájt, az egész
fele zsibbadt volt és tompa. Így hát nem maradt más lehetősége, felnyitotta
nehéz pilláit, azonban még nem látott túl sokat a világból.
Oldalra
fordított feje egy üres ablak felé nézett, bizonyosan onnan eredt a szél.
Odakint épp lemenő félben volt a Nap, narancssárgás fénypászmákkal lepte be az
egész testét, csak néhány falevél táncoló árnyéka törte meg a jelenséget, mégis
így volt szép. Patak csorgását hallotta és csiripelő madarakat. Mindent
ellepett a béke. Mindennek a közepén pedig ott ült egy nő. Fél karjával az
ablakban támaszkodott, a másikkal egy könyvet tartott. Testére rá nem illő, durva
anyagú, sötét coscát csavart, amit a melle alatt kötött meg, gömbölyded vállait
nem fedte semmi, csak itt-ott néhány falevél-árny. Földszín haja lengett a
széltől, amikor pedig az arcába került néhány kósza tincs, finoman tűrte el
vékony, törékeny kezével. Az arca békésen meredt előre, úgy tűnt, hogy olvas.
Olívazöld szemei fel-alá jártak a sorokat róva, néha beleharapott az alsó
ajkába, amitől csak még inkább felduzzadt az amúgy is telt szája. Gömbölyded
arcán keskeny, egyenes orr ült, mellette pedig finoman kipirosodott a bőre.
Mesés látványt nyújtott.
Smisnek újra
le kellett hunynia a szemét, hogy megbizonyosodjon, nem csak valami kósza
ábránd, álomfoszlány, aki itt ült vele a szobában. Hangosan kifújta magából a
levegőt és újra odanézett, de a lány még mindig ott volt. Csak ekkor hasított
bele a felismerés.
– Helené –
nyögte.
Az átvonzott
rögtön felé fordult, de nem szólalt meg, szinte riadt szemmel nézte a durilt.
Összesen mintegy négy napot aludt végig, kis híja volt, hogy nem pusztult bele
a vérmérgezésbe. Mint kiderült, Neorth és az emberei lassan ható méregbe
mártották a fegyvereiket, amik komótosan bontották belülről a kapitányt. A harc
heve túlságosan felgyorsította a folyamatot, ezért ájult el. Már csak pár nap
és soha nem ébred fel.
Gyorsan
pattant fel ültéből a nő és az ajtó felé sietett. Szétválasztotta maga előtt a
lelógó kagylófüzéreket, hangosan csörögtek az érintése nyomán.
– Nuhu! Nuhu irahem… moahivéked…
Heléna
visszanézett a szenvedő férfira. Nem értette, ismét nem értette, hogy mit
beszélnek körülötte. Itt van ez a furcsa beszéd, ami egyszerre pattogott a
nyelveken, s egyszerre tudták olyan simogatóan súgni a szavakat, akárcsak a
franciák. De most még csak a hangsúlyból sem tudott kikövetkeztetni semmit.
Smis végtelenül összetörtnek tűnt, így épp olyan könnyen küldhette a pokolra,
mint ahogy szerelmet is vallhatott volna.
Zavartan rázta
meg a tincseit, remélte, hogy ebből talán látszik, hogy nem marad, bármit is
mond neki. Még egy másodpercig habozott, aztán eleresztette maga mögött a
füzéreket, amelyek hangos koppanással csapódtak az ajtófélfának és még hosszú
másodpercek után is csörögtek.
Kiérve máris
nagy kő zuhant le a szívéről. Őszintén félt attól a pillanattól, amikor
Dörgeteg majd felébred, mégis úgy érezte, hogy kötelessége ottmaradnia
mellette. Viszont így a munkája véget ért.
A távolból
vidám kacagások hangzottak fel, többen is a tavi boszorka házában múlatták az
időt, főként a sebesültek, akiket kedélyesen ellátott. A kapitányt egy távolabbi
kis házikóban helyezték el, a kettőt pedig hosszú, labirintusszerű, máshova is
átnyúló stég kötötte össze, az egész egy zöldes vizű tó fölé épült. Heléna
minden lépte alatt meg-megdobbant az építmény, a súlya a cölöpöknél szétterjedő
gyűrűket alkotott. Néha felugrott néhány ezüsttestű hal a vízből, megcsillant
az alkonyat fényében és újra visszaveszett a habokba. Gyönyörű volt itt. Ha
pedig minden jól megy, akkor itt is fog maradni.
Amikor lassan
beoldalazott a főház ajtaján, minden tekintet rászegeződött. Meg akart szólalni,
de érezte, hogy csak franciául ment volna, így inkább nem mondott semmit.
Castor így is azonnal kapcsolt, megemelte csontos testét, bár az egyik
matróznak segítenie kellett neki, és így, ketten indultak meg a vendégház felé.
Miután távoztak sem lett kellemesebb a hangulat. Mindenki aggódott a
lassanhalóért, így meredten bámulták az átvonzottat, aki viszont meg se bírt
mukkanni. Zavart mosoly kúszott szét kerek arcán, épp leült volna a sarokba,
amikor a tavi boszorka sötét macskaként mellékúszott és a kezébe kapaszkodva
kirántott a házából.
El sem
eresztette Heléna karját, egyenesen ment előre, mintha lenne valami célja, bár
fedett helyre nem húzódhattak be, hiszen csak két ház volt a nő birtokában.
Dupont
lesütött pillákkal haladt utána. Néha ránézett, aztán gyorsan elkapta a
tekintetét. Ő is ugyanolyan sötétbőrű volt, mint Oehar és sokan mások a
legénységből, mégis kicsit más. Nem itt született. Seerana ugyanolyan
átvonzott, akárcsak Heléna.
– Siess! –
sürgette mosolyogva a franciát.
– Me-megyek.
Ugyan nem
látszott rajta, de majd kiugrott a szíve, amiért végre ismerős szót hallott.
Igaz, nem az anyanyelvén, de mégis tudott valakivel beszélgetni, akit
kizárólagosan megértett, nem csak akkor, amikor a természet éppen úgy kívánta.
Seerana
messzebb vitte a háztól, majd amikor úgy gondolta, hogy megfelelő távolságban
vannak a beszélgetéshez, egyszerűen csak levágódott a stégre, az egyik lábát
belelógatta a vízbe, a másikat pedig a mellkasa elé húzta. Kecses kezével
meglapogatta a területet, ahová Helénát kívánta, de ő még nem ült le, inkább
állva nézte a szép tájat.
Elég sokat és
elég nehezen hajóztak, amíg ideértek. A szigetek rettentően közel álltak
egymáshoz, hol kisebbek, hol nagyobbak, mígnem egy akkorához értek, aminek
végre nem lehetett látni a végét. Ahogy a szófoszlányokból kivette, ez egy
sűrűn lakott martalócsziget, tele feketekereskedelemmel. Nincs ura, csak néha
egy boszorka szól bele és fékezi meg a haramiákat. Ő volt Seerana, egy magas,
erős, masszív nő, de olyan kedves mosollyal áldották meg, amelyet ritkán látni.
– Ezek szerint
én jobban izgulok, mint te.
– Ezt kétlem –
nevetgélt erőtlenül Heléna.
– Mégis,
szinte hozzád se szólhattam egész végig, annyira ügyeltél Dörgetegre.
A zöldszemű
nem válaszolt. Átfutott rajta a gondolat, hogy miért is tett így, de nem jutott
döntésre.
– Gondoltam
tartozom ennyivel – bökte ki végül.
– Amiért
eladott?
Ismét
megtartotta magának a válaszát.
– Nem vagy
összezavarodva? Emlékszem, én nagyon…
– De, de. Én…
teljesen. – A hangok nehezen szöktek fel a torkából. – Nem értek semmit.
– Mégis
mellőzted a magyarázatot, s négy napig ki se mozdultál onnan.
– Jómagam se
értem, de mindegy is. Lehet, hogy eladott, de…
– Mondták,
hogy megmentetted.
– Csak
kilöktem a kezéből a puskaport, igazából neki köszönhető, hogy nem haltunk meg.
– Tényleg
puskapor volt? – nézett rá elképedve Seerana.
– Füstölt,
robbant. Ha nem is pontosan az, nagyon hasonló hozzá.
A boszorka
nagyot lélegzett. Elkeserítette a gondolat, hogy Daydralis, ahol több gyűlölet
lakozott, mint bárhol a Földön, a tömeges pusztítás útjára lépett.
– Sajnálatos.
– Úgy tűnt,
hogy itt nem ismerik.
– Eddig nem
is.
Heléna
elérkezettnek látta az időt, hogy leüljön, ő viszont maga alá húzta be mindkét
formás bokáját, még félt a víztől, azok után, hogy majdnem megfulladt. Nem
tudott úszni.
– És honnan
jöttél? – Seerana arca a semmiből felderült, végre rátérhetett mindarra, amiről
ki akarta faggatni a naiv lányt. Még, hogy arra vigyázni, aki ennyit ártott
neki rögtön!
– Francia
vagyok.
– Akkor
ellenségek vagyunk – bökte meg viccelődve a könyökével. Dupont értetlenkedve
szegezte rá a pillantását. – Németnek születtem.
– Ó –
sóhajtotta, ezután ismét nagyobb csönd következett. A levelek csörögtek a
széltől, a víz valahol a mederből csorgadozott. Hallgatták egy darabig.
– Miért nem
kérdezel semmit? – faggatta a boszorka megállíthatatlanul.
– Én csak… – Hirtelen minden érzelem
ellepte a leányt, ahogy a másikra nézett. Meg akarták erőszakolni, aztán
eladták, majd háborút indítottak érte, csak érte, aranyat sírt és olyanra
vigyázott, aki nem érdemelte volna meg, ráadásul hiányzott a családja, haza
akart jutni és csak véget vetni ennek az egésznek. – Nem tudom, hol kezdhetném
– fakadt ki belőle a sírás. Egy könnycsepp rögtön lepottyant a szeméből, és
hangos csobbanással esett bele a vízbe. Ez, ha lehet, még jobban kiborította.
Seerana társa
álla alá nyúlt és letörölte az ujjával a könnyeit. Arcára volt festve az aggodalom,
de a nyugodt együttérzés is, mint aki azt sugallja, hogy minden rendben lesz.
– Ez például
mi? – kérdezte Dupont szipogva a vízgyűrűkre mutatva.
– Átvonzott
vagy, Heléna. Olyan, mint én.
– A szót már
hallottam, de mégis mit jelent ez? Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok? –
tette fel egymás után a kérdéseket, melyek egy idő után olyannyira ellepték az
elméjét, hogy kipirosodott arcát a tenyereibe temette. – Olyan sok nekem
mindez.
– Tudom, hogy
nagyon furcsa ez az egész, de ez az igazi otthonod, drágám. – A boszorka
elemelte a lány csuklóját a bőrétől és a keletkező kis résen bekukucskált, hogy
felvehessék a szemkontaktust.
– Nem, az én
otthonom Párizs mellett van egy nevenincs faluban, anyám és apám mellett. Haza
kell hozzájuk mennem. Muszáj.
– Tudják, hogy
szereted őket.
– Dehogy
tudják! – csattant fel.
A szíve
összetört, ahogy a zokogó anyjára gondolt. Ó, hányszor sírhatott miatta, amikor
elszökött George-dzsal. Épp, hogy visszatért, végre megszabadult attól a
rohadéktól, és máris megint magukra hagyta őket.
– Heléna,
figyelj rám! – Seerana eltökélt arcot vett föl. – Ne gondolj rájuk!
– Hogy mondhatsz
ilyet? Egyszerűen csak felejtsem el őket? Az egész életem?
– Kénytelen
leszel – súgta neki halkan.
Mélyeket
lélegezve próbálta magát nyugtatni a francia, de ajkai közül még mindig reszketve
áramlott ki a levegő. Kérdeznie kell, ez az egyetlen módja, hogy megtudjon
mindent erről a helyzetről és talán egyszer újra látja majd a szüleit.
– Gondoltál
rájuk? – szegezte neki a semmiből a kérdést a sötétbőrű.
– Mi? –
Értetlenkedve kapta fel a fejét.
– A
családodra.
Dupont
összehúzott szemekkel fordította el a fejét. Az előbb összefoglalta, hogy mik
történtek vele eddig. Emlékezett még érzésekre: Smistől úgy félt, mint a
tűztől, Oehart viszont sajnálta, amiért annyira megkarmolta. Castor meg akarta
menteni és harcolt érte, mint ahogy Kerlen is. Őket szerette és megbízott
bennük, amennyire lehetett. Tehát van félelem, megbánás és bizalom, de a
szeretetnek nyoma sincs. A nőben csak ekkor tisztázódott, hogy az ittléte alatt
egészen eddig egyszer sem gondolt a szüleire. Ettől rémület lett rajta úrrá,
elképedt tekintettel fordult vissza. Seerana rögtön tudta a választ.
– A nevükre
emlékszel?
– Mathias és…
Marianna Dupont.
– És a
kinézetük?
Halványan
derengtek az arcok az átvonzott fejében. Az apja szemüveget viselt, elég öreg
volt már, későn is házasodott össze az anyjával, aki viszont fiatalosan
csillogott. Markánsabb arca volt, mint az apjának, mindkettejük kedvesen
mosolygott.
– Igen – nyögte
félve.
– Nem sokáig.
Egy pillanat
alatt megfordult vele a világ. Mégis, hogy felejthetné el őket?
– Mi? –
hebegte.
– Hamarosan te
leszel az egyetlen Dupont, akire emlékezni fogsz.
– Ez
lehetetlen.
Finoman
simított végig a lány elképedt arcán a német. Ő maga is átélte ezt, bár nála
nem volt senki, aki segíthetett volna. Egyedül kellett megbirkóznia a kezdeti
magánnyal és azzal a ténnyel, hogy lassanként a családtagjai kihulltak az
elméjéből. Először csak egy-egy jellemzőjük, mint mondjuk a szemük színe, a
bőrük illata, a nevetésük csengése. Aztán már a nevüket is elfeledte, saját
magára is csak Seeranaként hivatkozott. Mára már meg nem tudná mondani, hogy
eredetileg hogy hívták.
– Jegyezz le
mindent egy könyvbe – bólogatott együttérzően. – Úgy talán fennmaradnak.
– De mégis,
hogy lehetséges ez? – Dupont hangja ismét kezdett hisztérikussá válni.
– A világ… – Fekete
szemei végigkúsztak az égen, a másik tekintete követte ezt. – Nem akarja, hogy
emlékezz rájuk.
– A… világ?
– Daydralis. A
nyolc isten birodalma.
– Nem értem –
rázta a fejét szakadatlan a földhajú.
– Átvonzott
vagy, Heléna – kezdett bele, közben elkapta a lány csuklóját. – Egy csodás és
ritka lény, amelyből alig háromról tudok a világban. Te és én, mi magunk
vagyunk a megtestesült mese és legenda az itteni embereknek, azok, akikről
egész gyermekkorukban történeteket hallgattak. Bőrünktől elválva a lecseppenő
könnyünk arannyá válik, amelyekből csupán egy annyit ér, mint egy egész
birodalom minden lakójával.
– Nem… – súgta
a másik.
– S te és én
is és mindenki a mi fajtánkból csak azért van itt, mert valaki úgy akarta, hogy
itt legyünk.
– Nem értem.
– Valaki oly
hatalmas kínokat élt már át tudta nélkül a hiányod miatt, olyannyira kívánt téged
anélkül, hogy tudta volna, ki is vagy, hogy az akarata áthozott téged erre a
világra, Daydralisra. A világ pedig mindennél jobban szereti saját szülötteit,
minden fiát és minden lányát, ezért nem akar téged elengedni, ezért feledtet.
Ha elhagyod azt, aki átvonzott téged, az belepusztul a bánatba. – A nő hangját
úgy nyelték el tava hullámai, mintha sose lettek volna.
– És… hogy
találhatom meg ezt a személyt? – Heléna hangja elcsuklott a mondata végén.
– Majd ő rád
talál – mosolyodott el szelíden Seerana. – És boldogabb leszel, mint egész
életedben gondolni merted volna.
– És, ha én
nem akarom mindezt?
– Ez nem a te
döntésed. Te itt egyedülálló vagy pusztán a létezésed miatt, azonban nem a te
szavad a döntő. Minden azon múlik, aki átvonzott ide.
– És ez mégis
miért jó nekem? – nevetett erőltetve.
A tavi
boszorka arcára ráfagyott valami sejtelmes fájdalom. Hangja tompán búgott a susogó
fák alatt.
– Mert úgy fog
szeretni, mint még soha senki ezelőtt.
– És, ha
mégse? Ha megöl? Ha bánt? Ha azért vonzott át, mert kínozni akar?
– Mint ahogy
te sem dönthetsz arról, hogy itt vagy, ő sem dönthet arról, hogy szeret-e téged
vagy se. Szeretni fog, akár akarja, akár nem, ha kell, még az élete árán is.
– Mint egy
elcseszett regény – mondta Heléna magára erőltetve némi jókedvet. Nem tudta,
mit mondhatna. Sőt, azt sem tudta, hogy miért érzi azt, hogy mindez igaz. Nem
bírta másképp elképzelni. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés. – És az,
aki téged vonzott át?
Seerana egész
testében összerezzent. Hirtelen oldalra kapta a fejét, mintha azt akarná, senki
se lásson bánatot az arcán.
– Az túl
hosszú rege – búgta lemondóan.
Azonnal rájött
a francia, hogy erről nem szabad többet kérdezgetnie.
– Van esély
arra, hogy valamiképp hazajussak? – firtatta aztán tovább.
– Nem akarod
azt, higgy nekem!
– De, ha
mégis?...
Könnyen
felszökkent ültéből a németnek született, tett néhány lépést előre, így Heléna
jobban meg tudta nézni a sötét bőr alatt húzódó erős izmokat. Lehet, hogy nem
itt jött a világra, de az biztos, hogy minden porcikájában igazodott az itteni
életvitelhez. Vajon ő is ilyen lesz majd, ha sokáig maradna?
– Ha
megtalálod azt, aki átvonzott, és ő majd képes lesz elengedni és teljes
szívéből azt kívánni, hogy hazajuss, akkor majd ő megtalálja az utat.
– Tehát
mindenképp meg kell keres… mármint… mindenképp rám kell találnia ennek a
személynek.
– Mindenképp –
bólintott.
– És, ha itt
maradnék veled… rám találna?
Hirtelen az
éppen beszélő felé fordult a másik átvonzott. Tekintetében döbbent kétkedés
látszott, és a hangneme is ezt sugallta.
– Nem
maradhatsz! – Miután észrevette, hogy Dupont-t milyen rosszul érinti ez,
kijavította magát. – Nem azért, mert én nem akarom, ne érts félre! De járnod
kell a világot, hogy rád leljen!
– Mégis, hogy
járhatnám, ha nem is ismerem?
– Hát majd
elvisz valaki, aki ismeri – vigyorodott el sokat sejtetően.
A vendégház
felől dühödt kiáltás hallatszott. Rövid, tömör, amolyan „hagyj magamra” tartalommal.
Dörgeteg dühödten viharzott ki a nyugtából, úgy tűnt, hogy már teljesen magához
tért. Seerana hallgatásából és somolygásából pedig egyértelművé vált, mi járt a
fejében.
– Ő? – képedt
el teljesen az átvonzott, amire csak egy helyeslő biccentést kapott válaszul. –
Nem, nem! Az ki van zárva!
– Hát miért
mentetted meg és vigyáztál rá, ha nem húznál belőle hasznot? – Ugyanolyan
kapzsi csalafintaság kúszott a szája szélébe, mint mindenkinek errefelé.
Valóban teljesen beolvadt már a haramiák közé.
– Nem akarok
vele menni! – fejezte ki a lány egyértelműen az álláspontját.
– Megértem a
félelmed, de hidd el, biztonságban leszel mellette.
– Ó, persze,
ezért akart eladni!
– Ezért
indított a visszaszerzésedre háborút.
A barnaság egy
pillanatra elgondolkodott.
– Van egy
dolog, amire Dörgeteg mindennél jobban ácsingózik, és te ezt meg tudod neki
adni.
Heléna
kellemetlenül húzta össze magát.
– Ó, az csak a
másodlagos, de biztosan annak is örülne – nevetett.
– Akkor mi az?
Miközben a
francia érdeklődve figyelte, ahogy a másik átvonzott szépen metszett arcára
sunyi mosoly ült, őt egyre inkább ellepte egy kellemetlen érzés.
~*~
Smis egy
paplanba burkolózva ült a stégen. Lábait a vízbe lógatta, mogorván meredt maga
elé, mint ahogy általában szokott. Nem volt kedve a többiek közé menni, nem
azért, mert nem kedvelte őket, sokkal inkább, mert a sebei jobban fájtak, mint
hitte, és nem mutathatta magát gyengének. Épp elég volt, hogy összeesett. Egész
testét gyengeség uralta, a szemei néha le-leragadtak, de még ekkor is ráncolta
a homlokát. Kissé idegesítette a főházból jövő hangos jókedv és az, hogy nem
vehetett részt benne. Bár számára is egyértelmű volt, hogy most mindent Heléna
körül forgott, ehhez meg annyira amúgy se volt kedve.
Odabent a ház
közepén lobogott a tűz, bár nem fért a lány fejébe, hogy mégis hogy lehetséges
ez. Errefele minden csupa fából épült, a lángok pedig forrók voltak, azonban a
deszkák még csak meg se feketedtek, sőt, füst szagát sem érezte. Biztos, hogy
valami mágia lehetett. Végül is miért pont ezen lepődne meg, ha már egyszer
átkerült egy párhuzamos világba, ami minden jel szerint még csak az ókorban
járt.
Mindenki
élvezte a meleget, gyűrött, tengeren edzett bőrüket kisimította a női
gondoskodás és egy otthon melege. Seerana ugyan élelemről nem gondoskodott, de
valamiért senki sem volt éhes. Italt viszont annál többet adott, amit valaki
kagylóhéjból, mások pedig agyagedényből ittak. Dupont egy díszes tengeri állat
vázát kapta, mély volt és öblös, az oldalt látható tekervényekből ítélve valami
csiga lehetett. Elsőre elhúzta a száját és fintorogva szagolt bele a vázba, még
érezni lehetett rajta némi halszagot. De miután Kerlen mellé ült és
megnyugtatóan mosolyodott rá, legyőzte a hányingert és összeszorított szemekkel
belekortyolt. A langyos, de mézédes, gyümölcsös nedű ízesebb volt, mint
bármelyik francia bor, és erősebb is. Végül elégedetten csettintett a nyelvével
és megnyugodva pillantott a vérszínű italra.
– Finom? –
vigyorgott rá tiszta szívből Castor, aki a másik oldalán ült.
– Igen –
somolygott a lány.
– Éhes nem
vagy? – faggatta tovább.
– Nem –
csóválta meg a fejét. Földszín fürtjei csodásan követték testének mozgását. Mondta
volna még, hogy köszönöm, vagy valami ilyesmit, de egyelőre csak egyszerűen
tudta magát kifejezni, viszont már ennek is felettébb örült.
A semmiből
hirtelen a kis Kerlent ellökve, mellé fészkelte magát Patros. Olyan régóta volt
már idebent, hogy minden gyógynövény és főzet illata beleitta magát a hajába és
a bőrébe. A boszorka ugyanis csak ilyeneket tárolt az otthonában, meg néhány
edényt, amiben összekotyvaszthatta ezeket. Ágynak a lány nyomát sem látta.
– Na, mi van,
kis szépség? – kérdezte tőle a már kissé ittas férfi, és fél karját átvetette
az átvonzott vállán.
Az említett
tágra nyílt szemekkel, megilletődve pislogott fel rá. Egyrészt őt nem kedvelte,
másrészt ez a közeledés túlságosan hirtelen volt. Mégis betudta inkább annak a
fejsérülésnek, amit csata közben szenvedett el és vastagon be kellett kötözni,
tehát inkább kedves maradt.
– Szállj le
róla, Patros! – A legfiatalabb fiú egy másik matrózt félrelökve tért vissza közéjük,
a szónok mellé.
A főház tele
volt a legénységgel, a padlón alig lehetett lépni, ahogy mindenki ott ült széltében
és hosszában. Csupán Seerana lavírozott kecses macskaléptekkel közöttük, épp
kifelé tartott két teli edénnyel a kezében.
– Csihadjál,
kölyök! – facsarodott össze a szónok arca és megpöckölte a fiú homlokát. Az
átvonzott kifejezte volna nemtetszését, de nem bírta, ezért inkább a
mimikájával próbált játszani. Összeszorított szájjal meredt kettejükre. –
Tudtam én, hogy nem fognak ám eladni!
– Na persze… –
morgolódott Castor.
– Mondtál
valamit? – kérdezett vissza kissé agresszívebben az amúgy magas, szálkás izmú
Patros.
– Csak annyit,
hogy kár beszélni, ha csak hazudni tudsz.
– A hazugság a
mesterségem, öreguram, ezt te is tudod – mondta, és megemelte a kupáját az
elsőtiszt felé. – De neked is. – Formás ajkaira megnyerő vigyor húzódott.
Castor nem bírt ellenállni, a zöldszemű arca előtt koccintották össze az
italjaikat, majd nagyot kortyoltak belőle. – De én – folytatta – akkor is
tudtam, hogy végül nem ad oda.
– Mégis
honnan? – szólt bele Kerlen, aki alig tűnt idősebbnek tizenhat évesnél.
– Nem tudom –
vonta meg a vállait. – Életemben először láttam sajnálatot a kapitány szemében.
– Pszt! –
röhögött Castor a maga rekedt hangján. – Még a végén meghallja és élve megesz!
– Borzongva emlékezett vissza a kitépett torokra. – Amúgy is beszéljünk
egyszerűbben, hisz megmondta Seerana úrnő is, hogy Heléna jó darabig csak úgy
fog érteni, ha egyáltalán fog, a gyors váltás miatt még nem rázódott bele.
– Értettél
minket? – négykézlábra emelkedve dugta közelebb a fejét Kerlen az átvonzotthoz.
Közben szőke, alul felnyírt, de fölül hosszú haja a szemébe omlott. Tündéri
látvány volt.
– Nem –
válaszolta jókedvűen a francia. Valóban nem értett semmit, csak foszlányokat és
ezt az egy szót.
– A lényeg az,
kedves – kezdett bele újra Patros, de kicsit várni kellett, amíg hallhatták a
mondat végét, ugyanis mélyre a zsebébe kellett nyúlnia –, hogy téged
tízezerszer ennyiért vettek volna meg.
Ujjai közt a
férfi egy nagyobbacska kék ékkövet tartott, amelybe mesteri, hajszálvékony
csíkokban vízszintesen, teljesen körbe rajta öt darab aranycsík húzódott.
– Mi ez? –
kérdezte a nő.
– Pénz –
válaszolta Castor.
– Kryos –
pontosított Kerlen.
Heléna az ékkő
felé nyúlt és lassan a kezébe vette, a tűz felé tartotta, hogy megnézhesse
annak fényében. Gyönyörűen, piszokmentesen csillogott.
– Mennyit ér?
– Ez? – Patros
elgondolkodva forgatta a fejét, hogy magyarázza el. – Egy hétig egy ilyenből
úrként élhetnél. Az ennél nagyobbakból pedig égszer készül, amit az olyan szép
hölgyeknek adnak, mint te.
– Bezzeg, aki
elsőként ajánlott érted, annyiból csak szolga lehetsz egy jobb háznál – zsörtölődött
Castor visszaemlékezve.
– Köszönöm – vetette
közbe Dupont gyorsan, amit a férfi hirtelen nem értett.
Érdeklődve
vizslatta végig a lány telt arcvonásait, amikből sugárzott a szeretet. Csak
ekkor értette meg, hogy Heléna végre felfogta, hogy ő minden bizonnyal többet
ajánlott érte, ezért volt a hirtelen csend és zavartság. Mindkettejük szája
széle finoman felfelé ívelt, az öreg elsőtiszt pedig látatlanban megkereste a
lány támaszkodó kezét a földön és megszorította, de csak egy villanásnyi ideig.
– Jó nagyot
kaptál, vénség! – Patros zavaró, de jóindulatú nevetése törte meg a kedves
momentumot.
– Bizony –
simított végig az arcán az öreg, ami még mindig eléggé fel volt dagadva. – És
minden pénzt megért.
Seerana
könnyed léptei alig hallatszódtak a fán, Smis mégis meghallotta és rögtön felé
pillantott. Nem örült, hogy meglátogatja, de tudta, hogy úgyse tudná
eltántorítani a céljától, így csak összébb húzta magán a kézzel fonott zöld
plédet és tovább nézte a holdak csillogását a víztükrön. Mikor az átvonzott
odaért, egyszerűen csak átnyújtotta neki az egyik edényt, majd leült mellé.
Nagyot kortyolt a saját borából, elégedetten csettintett a nyelvével, aztán a
fattyúra nézett.
– Hogy érzed
magad?
– Remekül –
dörmögte az. Nem akarta bevallani, hogy körülbelül egy frissen feltámasztott
hulla is derűsebb és erősebb lenne, mint most ő.
– Hazudsz, de
mondjuk azt, hogy elhiszem – nevetgélt a másik. – Még maradnotok kéne pár napot,
amíg megerősödsz.
– Holnap
elnézek egy barátomhoz, a közelben él, de aztán indulunk.
– Piorhoz?
– Igen. –
Miközben beszélt, rá se nézett a nőre.
– Elég rossz
bőrben van.
– Igen, én is
hallottam. Jó lenne látni, még mielőtt elhal.
Egy darabig
csendben üldögéltek egymás mellett. A boszorka lassan kortyolgatta a borát, míg
Dörgeteg egy húzásra megitta az egészet. Ő nyugodtan lógatta a lábát, a sötét
lobboncú viszont fel-alá emelgette őket.
– Itt hagyom
veled a lányt – törte meg aztán a csendet a lassanhaló.
– Tudod, hogy
nem teheted.
– Mégis, miért
ne tehetném? – Hirtelen felcsattanása jobban elvette az erejét, mint hitte.
Nehéz feje megszédült, így inkább elfordította az orcáját. – Azt csinálok vele,
amit akarok.
– Furcsa vagy
te, Smis.
– Miért? –
morgolódott pöffeszkedve.
– Talán te
vagy az egyetlen hellór egész Daydralison, akinek lett volna esélye két átvonzottat
is kihasználni, s te mégis könnyű szerrel lemondanál mindkettőről, ráadásul mindkettőt
egy mocsárban hagynád.
– Te öltöztél
ide.
– Tudom –
kuncogott. – Minden esetre…
– Egy nő
ártalmas a fedélzeten.
– Nem
ártalmasabb, mint egy gyerek. – Rögtön Kerlen jutott az eszébe.
– De legalább
férfi. Egy asszony csak összezavarja a hellórokat – mondta. – És a szíveket.
– Tán az
zavart meg, hogy hallottad az eléhaara szót?
– Mégis miért
zavart volna meg?
– Ugyan már,
Smis, miért nem mondod el, hogy miért engeded el ilyen könnyen?
– Miért ne
engedném el? Közöm nincs hozzá! – Hangját kicsit megemelte és félig az átvonzott
felé fordult.
– Soroljam?
– Ne.
Hiába
ellenkezett, Seerana a kezét feltartva máris számolni kezdett. Úgy viselkedtek
egymással, mint az édes testvérek, és Smis volt a kisebb. Mint ahogy valójában
is valakinek az öccse volt.
‑ Heléna
gyönyörű.
– Micsoda
velős indok – gúnyolódott.
– Nemzőképes.
– Fél tőlem –
jegyezte meg visszafogottabb hangszínen.
Seerana
döbbenten pislogott a durilra. Jó ideje ismerte már, de még sosem hallotta,
hogy ilyen kínkeservesen jegyezte volna meg ezt az érzést magával szemben.
– Csodálkozol?
Felpofoztad, eladtad, aztán lemészároltál előtte egy sereget. De mindegy is,
sorolom tovább – mondta, majd szórakozottan folytatta, ezúttal három ujját
feltartva. – Átvonzott, tehát végtelen pénzforrás. Te pedig szereted a pénzt.
Meg a nőket is. A szép nőket meg pláne. Tehát tényleg nem értelek.
– Nincs is
közöd hozzá.
– Hacsak nem
félted.
– Mi van?! –
horkant fel. Most ő nézett a nőre reszkető tekintettel.
Seerana
elmosolyodott. Úgy ismerte már a férfit, mint a tenyerét. Játszotta a macsót, a
kemény legényt, és mi tagadás, az is volt, de mindig is szégyellte, hogy akad
benne érzékenység is. Mondjuk érthető, hogy miért viszonyult olyan viszolyogva
ehhez a témához. Lassanhaló apától és gyorsanhaló anyától született, egyszerre
volt meg benne mindkét faj jó és rossz tulajdonsága egyaránt. A durilok
vérengzése, de elképesztő testi ereje és a reanok mindenre kiterjedő
kapzsisága, de a legfinomabb érzelmekre való hajlandóság is. Drága Smis! Ki tudja, milyen boldog lehetnél,
ha nem fattyúnak születsz – gondolta magában a nő, de csak tovább
somolygott.
– Gondolj csak
bele, mennyi rosszon ment keresztül, pedig alig van itt. Mi másért hagynád itt,
ha nem azért mert félted?
Dörgeteg nem
felelt.
– Miért
hajóztál utána annyit, amikor Neorth előbb csapott le rá?
Ismét
csendesen tűrte a faggatózást, de kezdett kijönni a sodrából.
– Miért
indítottál csak azért háborút, hogy visszaszerezd, pedig már másé volt?
– Mert
átvonzott…
– Mégse kell a
könnye!
– Miért, mondd
Smis, miért kérted, hogy maradjon veled, amikor felébredtél? – A csipkelődést
és játékosságot mindvégig megőrizte, miközben kérdezgetett.
A férfi
hitetlenkedve vetette rá akvamarin-vörös cirmos szemét.
– Hallottam –
vonta meg a vállát. – De a legfőbb kérdés: miért akarod magadtól távol tartani?
– Elég volt
belőled – fejezte ki a férfi egyszerűen, közben felállt és összehúzta magán a
plédet. Legszívesebben üvöltött volna, érezte, hogy eluralkodott rajta a düh,
de egy csúnya eset után megfogadta, hogy legyen akármi, ő sosem fog többé
kiabálni a boszorkával.
Ezért inkább
csak némán, magában fortyogva indult el a stégen, azonban nem a számára
fenntartott lakrész felé. Látnia kellett Helénát. Mármint a hajót. Ez volt az
egyetlen, ami megnyugtathatta.
– Mégis hová mégy?
– tett utána pár lépést a boszorka.
– Minél
messzebb tőled! – dörrent felé, aztán sietősebbre vette, de a macskaléptű még
egyszer utána kiáltott, amitől megfagyott a vér az ereiben.
– Ugye tudod,
hogy te vonzottad át ide?
Dörgeteg lábai
ólomsúllyal nehezedtek a deszkákra, csoda, hogy nem törtek be alatta. Seerana
ezt nem láthatta, de a keze megremegett a paplan alatt, ahogy az ajkai is
résnyire nyíltak a gondozatlan, nagyra nőtt borosta között. A nő tudta, hogy
nem mehet hozzá közelebb, ezért csak távolról beszélt neki halkan, a duril
mégis minden szavát értette. Minden szava egyenesen a lelkébe égett.
– Valaki csak
akkor tesz a természete ellen, ha valaki arra készteti. Téged ez a lány arra
késztet, hogy kedves legyél és gondoskodó. És, hogy félj. Látom rajtad,
Dörgeteg, ne tagadd, beléd látok. Látom, hogy te jobban féled őt, mint ő téged.
S kínoz a gondolat, hogy egyszer talán majd újra kezet emelsz rá.
A főházból
csilingelő kacaj harsogott fel, Helénáé. Belezengett az egész tó.
– De nem fogsz
– tette hozzá Seerana. – És nem hagyhatod el őt, Smis! Ha megteszed… – A
boszorka hangja sírásba fulladt. Az eszébe jutott egy férfi a múltból, aki őt
szerette, akit ő szeretett, s akivel már soha többé nem fog találkozni. Arannyá
vált könnyei halkan koppantak a fán, ő pedig szégyenkezve kapta fel őket onnan.
– Csak… ne tedd.
–
Ostobaságokat beszélsz – búgta.
– Hát nem
látod? – lépett néhányat felé, de félúton megállt. Az árnyékát a holdak fénye
olyan hosszúra nyújtotta, mint egy hatalmas szoborét. – Te tényleg nem látod,
hogy ő neked van teremtve? És most nem csak a nevéről beszélek! Néztél már rá,
Smis? Minden benne van, amit te életedben valaha szerettél! A haja akár a
szárazföld, amihez kiskorodban úgy ragaszkodtál. A szemeiben ott lakozik
kedvenc tengered, a Sylla minden zöld hulláma, amelyek megtörnek Pellón
homokszín szikláin. A bőre, mint a fehér hab és…
– Befejezted?
– A duril megszakította a lassan kétségbeesett boszorkát a mesélésben.
Mindketten reszketegen engedték ki magukból a levegőt.
– Ha látsz
bármit, csak egy kis esélyt arra, hogy őt te vonzottad át, akkor vidd magaddal.
Dörgeteg némán
tűrte a boszorka utasításait. Seerana lassan elfordult tőle, de még egy dolgot
hozzátett.
– Csak ne
feledd, hogy itt ő az áldozat. Ő hagyott maga mögött mindent, csak azért, hogy
te, a villámzabáló, véreskezű fatty-duril, boldog lehess. S neked nincs más
dolgod, mint élvezni az egészet – mormolta, aztán ezzel hagyta magára.
~*~
Heléna nagy
levegőt vett, ahogy meglátta a kikötőt. A nehéz anyagú cosca csúnyán követte a
lépteit, de legalább nem olyan áttetsző maskara, mint amit ráadtak. Karját
erősen a mellkasához szorította, az ujjai közt egy kis tasakot és egy
papírlapot szorongatott. Castor haladt előtte, aki megállt, amint kiértek az
erdőből.
– Köszönöm.
Megleszek – fejezte ki magát egyszerűen.
– Ne menjek
veled?
– Nem kell –
rázta meg szép fejét.
– Megvárlak –
egyezett bele az öreg, a leány pedig elindult a hajó felé, ami ugyanazt a nevet
viselte, mint ő. Micsoda csodás véletlen.
A faron az
ólomüveg ablakon át már derengtek a gyertyák fényei, tehát Dörgeteg tényleg úgy
gondolta, hogy itt tölti majd az éjszakát, bár ezen nem volt mit csodálkozni. A
pompázatos tengerjárót jobban szerette, mint bármelyik élőt. Hatalmas monstrum,
olyan nagy, hogy a legénységből csupán három fős szobákban kellett aludniuk,
amikor nagyon kiürült a fedélzet, mindenkinek járt saját kabin. Nem kevesebb,
mint hat égig érő árbocon lengett hamuszín, tépázott vitorla, az orron pedig
egy ugyanolyan gondosan megmunkált sellő szobra feszült, mint amilyen gonddal a
cikornyás faragású korlátoszlopok készültek. Az egészet pedig a kormány
koronázta meg. Dupont biztosra vette, hogy ő nem bírná megmozdítani, hiszen a
szerkezet legalább háromnegyed akkora volt, mint ő. Méretben pontosan a majd’
két méter magas durilhoz illett. Mindez csendesen ringatózott az éjszakai
hűvösben, a holdfénymárványos tengeren.
Próbált olyan
halk léptekkel előre haladni, ahogy csak bírt, de pontosan tudta, hogy nem
fogja átverni a férfit, sőt, már az is lehet, hogy tudja, úton van felé.
Somolyogva végigsimított a korláton, majd a csukott ajtóhoz lépett, amin
keresztül kiszűrődött némi fény. Bekopogott, és ugyan nem jött válasz, mégis
úgy döntött, hogy belép. Ez ellen minden porcikája tiltakozott. Minden
nyelésnél meg kellett küzdenie a torkában dobogó szívével és azzal a képzettel,
hogyha belép, talán sose tér vissza vagy talán valami még szörnyűbb. Azonban
belátta, hogy nincs más útja. Seerana okosan verte bele a fejébe, hogyha a
kapitánnyal akar utazni, feltétlen a bizalmába kell férkőzni vagy esetleg olyan
ajánlatot tenni, amit ostobaság lenne visszautasítani. Ezt pedig nem tehette
közvetítőn keresztül, muszáj volt személyesen megjelennie, hogy legalább kicsit
tiszteljék. Vagy ilyesmi.
Még egy
másodpercet gondolkodott, aztán belökte maga előtt az ajtót. Dörgeteg az ágyán
ült, a lábait a padlón vetette meg. A pokrócot ledobta izmos és sérült vállairól,
ugyanazt a szőrmenadrágot viselte, mint amiben eddig volt.
Megközelíthetetlennek tűnt és vérszomjasnak, mégis, mintha más lenne egy kicsit.
Az arca szomorkásnak látszott. Heléna csak ekkor vette észre, hogy Metor milyen
pusztítást végzett Smis szeretett térképei között. Amelyet nem vitt el, azt
összetépte, pusztán bosszúból. A kapitány pedig épp két darabot illesztett
össze esetlenül, természetesen eredménytelenül. Hát mégse tűnt fel neki, hogy
érkezik, még a kopogást se hallotta, viszont megérezte az ajtóban álldogáló
lány kellemes illatát.
Sandán felé
pillantott, újra az az érzés kapta el, mint amikor felébredt. Dupont finoman faragott
arcát bármelyik nemes asszony szívesen letépte volna magának, hogy legalább
felkötve hordhassa. Kipirult orcái mutatták, hogy a vér milyen serényen
dolgozott a szervezetében és azt a vaskos száját rágcsálta. Mert félt. Tőle
félt.
Miután
szemügyre vette visszafordította a fejét, így már a lánynak is egyértelművé vált,
hogy nekiállhat beszélni.
– Öm – kezdett
bele esetlenül. – Én…
– Mit akarsz?
– kérdezte Dörgeteg rá sem pillantva.
Heléna minden
bátorságát összeszedve, az öklét még erősebben a mellkasához szorítva beandalgott
a kabinba. Ajkai reszkettek, tekintetét ide-oda kapkodta. Végül elővette a
papírt, amit Seerana adott neki.
– Ü-ü –
hebegett nagy levegőket véve. – Üzletet… ajánlok – mondta, és ezután még nyelt
egy nagyot.
– Mit tudnál
te nekem adni? – nevetett erőtlenül a lassanhaló, viszont az öblös hangja még
így is ijesztő volt.
– Ha…
segítesz… – Tekintete fel-alá járt a lapon. A boszorka fonetikusan írta le
neki, hogy mit kell mondania, hogy egyszerűbb dolga legyen és semmiképp se
süljön fel.
– Te olvasol?
– vonta fel a szemöldökét. Az orra még mindig csupa lila volt az azt ért ütéstől,
mint ahogy a szemöldöke és az ajka is felrepedt néhány helyen. Összességében
borzasztóan nézett ki, de ilyen a csata heve.
– Ha segítesz,
hajlandó vagyok neked mindet odaadni ebből. – Óvatosan nyújtotta át a bőrszatyrot,
türelmesen várt, amíg a férfi átvette. Bele sem kellett néznie, hogy tudja, mi
van benne. Mégis meglepődött, hogy mennyi van belőle, és meg is győzte. Immár
folyamatosan az átvonzott szemébe nézett. Valóban ott volt benne a Sylla minden
hulláma. Szinte még az andalító moraját is hallotta.
– És mit kérsz
cserébe? – A semmiből olyan erő lepte el, amelyet eddig nem érzett magában. Még
a lány is olyannyira meglepődött tőle, hogy aprót sikoltva a félelemtől hátrált
egy fél lépést és elejtette a papírját. Esetlenül nyúlt utána, azonban Dörgeteg
felemelte a szavát. – Ne vedd fel!
– M-m-mi? –
meredt rá zihálva.
– Magadtól
beszélj hozzám! – mélyen, lassan, megfontoltan búgott a hangja, miközben beszélt,
majd behozta azt a féllépésnyi távolságot. Heléna a fejét felemelve kezdett el
beszélni, szerencsére nagyjából felfogta és értette is az egészet.
– Segíts
megtalálni nekem azt, aki áthozott ide.
A férfi
hümmögött egyet, eszébe jutottak Seerana szavai, de amilyen gyorsan be, olyan
gyorsan el is illantak.
– S ha
megtalálod, mit fogsz tenni?
Hevesen
kalapáló szívvel és elakadó lélegzettel dadogott a lány. Smis jelenléte talán
jobban összezavarta, mint maga a világ.
– Megkérem,
hogy engedjen el… és… vigyen haza.
Dörgeteg
komolyan nézett le rá. Ha segít neki, akkor meggazdagszik, de el kell őt
viselnie. És amúgy is, mennyi az esélye, hogy utazás közben valahol majd
megtalálja az átvonzóját, bezzeg, ha itt maradna egy helyben és az majd
rátalál… És ha már rátalált? Erre a gondolatra ő is nehézkesebben nyelt egyet.
Mélyen
belenézett a lány olívazöld szemébe, s tudta, csak akkor kell, és egyáltalában csak
akkor van értelme beleegyeznie ebbe az egészbe, ha egy csöppnyi esélyt lát
arra: aki átvonzotta ide ezt a nőt, az nem más, mint ő maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése