5. fejezet
Mindenegyes
csobbanás szívbemarkoló volt. Heléna törökülésben ülve, görbe háttal pislantgatott
a hajó felé, amin igencsak megfogyatkozott a lélekszám. A közel hetven-nyolcvan
katonából csupán negyven maradt. Mégse tűnt úgy, hogy a többiek különösebben
fennakadtak volna a dolgon, gépszerűen, sőt, néha jókedvűen szórták a
holttesteket a tengerbe, néhány után utána hajítottak pár levágott testrészt,
ezek apróbb hullámokat keltettek csupán. Amikor a kapitány elájult, elsősorban
őt vitték fel a hajóra, de néhány másik matróz hulláját is feldobálták azelőtt,
hogy odaértek volna a hadúr harcosai. Azért próbálták mindenkinek megadni a
megfelelő tiszteletet, már ha a vízbehajigálás annak számított.
A lány nagyot
nyelt, tekintete a fehér homokban kényelmesen elnyúló Seeranára vetült. Fekete
bőre tökéletes kontrasztban állt a talajjal, így rajta gyönyörű kristályként
mutattak az apró kvarcszemek. Izmos, hosszú combja kilógott a derekára kötött
szürkés cosca alól. Amúgy az oldalán feküdt és az állát a tenyerébe
támasztotta, egy könyvet bújt és folyamatosan beszélt hozzá, de Heléna már
néhány perce csakis a hullák csobbanására figyelt.
– Ez így
normális? – kérdezte, észre sem vette, hogy a boszorkát félbeszakította a mondandója
közepén, mint ahogy azt se, hogy az ujjai földszínű hajába vándoroltak és
csavargatni kezdtek egy tincset. A sós víz és az erős napfény eléggé megszívta
a lobboncát, ezért az az alján nem csak elvékonyult, de elég rendesen meg is
fakult. Ezzel szemben a bőrét viszont csak egy kicsit pirította meg a Nap.
– Mármint mi?
– Seerana szintén a hajó felé nézett morgolódva. Zavarta, hogy a lány nem
figyelt rá.
– Hogy ezt
csinálják – karját előre nyújtva mutatott az ügykötő legénységre. Oehar épp
most dobott egy nagydarab, félbe vágott tetemet a tengerbe. Kicsit szétnézett
maga körül, bizonyára az alsó felét kereste, de azt elfelejtették magukkal
hozni. Könnyedén megrántotta a vállát és egy újabbal tette ugyanezt. Az
átvonzott arcából a jelenetre minden vér kifutott és borzongva húzta a mellkasa
elé a lábát.
– Ők így
temetnek – jelentette ki a másik hetykén.
– Az oké, de
ez nem túl veszélyes egy kicsit?
– Miért lenne
az?
– Úgy értem…
oszlanak és büdösek. – Heléna a távolba révedt, a közelben egy aprócska sziget
lebegett, nem messze mögötte pedig egy hatalmasabb, tele olyan hegyekkel,
amelyek a felhők fölé nyúltak. Annak nem is lehetett látni a végét. – Gondolom,
ott nemigen örülnek az arrafelé úszó hullahalomnak.
Seerana nem
akarta jobban ráhozni a frászt a lányra, így inkább nem említette neki, hogy a
nagyobbacska földeken külön olyan dolgozók vannak, akik hosszú botokkal
tovalöködik a partra vetett hullákat.
– A sodrás
messze viszi – legyintett. – Amúgy is mindegy már nekik.
– De mégis,
nem túl barbár ez a dolog?
– Annak gondolod?
– az árnyékléptű átlagos mosolygással nézte az iszonykodó másikat.
– Nem kéne
őket eltemetni vagy elégetni?
Seerana
megrázta gubancos fejét. Sűrű, fekete hajába itt-ott néhány raszta tincs is
vegyült.
– Egy
tengerésszel akkor teszed a legrosszabbat, ha elföldeled.
– Hogy érted?
– kapta felé az orcáját Dupont.
Gyorsan felült
a nő és ő is belemélyedt a legénység mechanikus mozgásába, szinte teljesen
megbabonázta, s ilyen módon kezdett el motyogni.
– Ők mind
Dytra keblére igyekeznek.
– Az mégis mi?
– A nyolc
tenger együtt, az óceán maga. Mesék szerint egy gyönyörű nő, akikhez a szirének
kísérik a halott matrózok lelkét.
Heléna
hangosan felnevetett, hosszú ideje először, szívből. Azonban amikor észrevette,
hogy a boszorka ezt nem viszonozta, elkomorodott az arca.
– Nem
viccelsz? – vonta össze a szemöldökét. – Szirének?
Bólintott.
– Hű –
forgatta a szemeit a francia. – Már meg se lepődök, de komolyan. Van olyasmi,
amiről még tudnom kéne? Egyéb… manók… vagy a Grincs? – Hangjában még a
leghülyébb is észrevette volna a maró gúnyt, épp ezért Seerana nem is törődött
vele, nem méltatta válaszra. – És azok, akik a három királyság közepében élnek?
Azok is vízben végzik?
– Ez csak a
tengerész kiváltsága. Ott egy kicsit más. Igazából nincs annyi szabad föld,
hogy mindenkit el lehessen temetni, azt csak az igazán gazdagok engedhetik meg
maguknak. A legtöbbjüket általában elégetik.
Egy nagyobb
csobbanásra a lány megrázta magát elfintorodott arccal. Inkább bele se akart
gondolni, hogy nézhetett ki föntről a jelenet.
– Sokkal
emberségesebbnek tűnik.
Egy ideje már
nem lehetett hallani a pakoló matrózok nyögését, sem a testek csattanását.
Bizonyára végeztek. Valakik már neki is láttak, hogy felsikálják a
maradványokat a fedélzetről és volt olyan is, aki a partra lépett. A kapitány
maga viszont a tatra ment és sokáig nézte a tovaúszó hullákat. Fekete, hullámos
haját lengette a tengeri, sós szellő, hatalmas testén minden mozdulat nyomán
más-más izomcsoport mozdult meg. Legyen akármilyen a viselkedése és a modora,
kifejezetten jóképű férfi volt. Nem az, akit csupán egy-egy vonása tett széppé,
Dörgetegnek egyáltalán nem számított, akármit viselt, akármi rohasztotta kívül
vagy belül, semmi sem bírta elcsúfítani. Odaát biztosan kiállított filmcsillag
vagy modell lenne, bár ahhoz túlzottan nagydarab volt.
Egy kósza
mozdulattal megoldotta az oldalán a tasakot, amit tegnap adott neki oda Heléna
a könnyekkel. Kész vagyon volt benne, ha igazak a mesék, amelyeket Seerana
mondott, a férfi ekkor mégis olyat tett, amire a lány egyáltalán nem számított.
Egy pillanatra
nézte, miként csillognak a cseppformában megszilárdult könnyecskék, majd
hátravetette erős kezét és lengő mozdulattal, hogy mindenhová jusson, halott
bajtársai után dobta a teljes vagyonát.
– Ez meg mégis
mit csinál?! – sikoltott fel Dupont.
A könnyek úgy
érték el a víz felszínét, mint ahogy az eső szokta verni a habokat. Mélyen
csilingeltek, megcsillantak még utoljára a napfényben, aztán végleg elvesztek.
– Teljesen
megőrült? – Hitetlenkedve pattant fel a földről. Az ő testére is ráragadtak a fehér
homokszemek, rajta mégsem volt olyan feltűnő. Sötétkék kiscoscát kötött a
mellei köré és ugyanilyen alcoscát a derekára. Földig érő szoknyaként kúszott
utána az anyag.
Néhány lépést
tántorogva tett a közeledő Dörgeteg felé. Elszórta az összes fizetségét, amiért
elvileg elvinné őt. Ez mit jelent, akkor mégsem áll az alku? Szédelgő fejjel
nézte, ahogy a két méter magas férfi elhaladt mellette, viszont rá ügyet sem
vetett, céltudatosan ment előre.
– Miért
csináltad ezt? – reccsent rá Heléna, széttárt karokkal követte.
Smis meg sem
torpant, csupán mély hangján vakkantott oda valamiféle választ a lánynak, aki
ebből egy szót sem értett.
– Ki oaprísaifé en iheb – mondta, majd
ment tovább az útjára.
– Mi van? –
visított utána a lány, de nem kapott választ. – Mégis mit mondott? – fordult
Seerana felé, aki kuncogva mulatott kettejükön. Heléna igazán kiborult. Mindig
bájos arca most telve volt a dühtől, most látszott igazán, hogy milyen lehet
valójában. A száját eltátotta, a szemöldökét összehúzta, mint ahogy Smis
szokta. – Szerinted ez vicces?!
– Inkább gyere
és ülj vissza! – nevetett a boszorka.
– De ez mit
jelent? – Ügyetlenkedve szedte a lábait a francia. – Akkor mégsem mehetek
velük?
– Dehogynem –
nyugtatta meg mosolyogva. – Csak megfizette a bérüket.
– Biztos? –
hitetlenkedett.
– Persze.
Sokan közülük sokáig szolgálták Smist. Ez a minimum, ami megilleti őket. –
Kedvesen búgott a fekete nő hangja. Nagy, sötét szemeit le sem vette a mellé
helyezkedő franciáról.
– Kicsit nagy
ár – morgolódott. Ha belegondolt, hogy összességében mennyi könny volt abban a
bőrszatyorban…
– A kalózok
legtöbb pénze nem a nőkre és az ivászatra megy el itt, Heléna – oktatta ki az
árnyékléptű –, hanem az elhullott társak megfizetésére. Ilyenkor a legbőkezűbb
hellóroknak kötelességük az összes zsebükben megtalálható pénzt utánuk szórni.
Ez így működik. Smis pedig a legbőkezűbb duril, akit csak ismerek.
– Kötve hiszem
– morogta magának a barnahajú.
– Na, gyere
inkább, folytassuk, amit elkezdtünk, hisz meghalt a hajó orvosa, neked kell átvenni
a helyét!
~*~
Heléna azt
hitte, hogy a daydralisiak temetési szokásainál nincs is furcsább, azonban mint
ebben a világban általában, most is csalódnia kellett. Miután lezajlott a
hulláktól való megszabadulás, pár óráig csend volt, pontosabban egészen
napnyugtáig. A legénységből nem került a szeme elé senki, még a kapitány sem
lődörgött körülöttük, így Seeranával gyorsan tudtak haladni tanulás terén.
Ugyan fogalma sem volt róla, hogyan mertek máris ilyen nagy feladatot bízni rá,
tudta, hogy fel kell készülnie. Smis véraláfutásos orrából és a vérmérgezésből
ítélve is, ezek a férfiak rengeteget harcoltak és még több sebet szereztek.
Mindezt persze gyógynövényekből készült kenőcsökkel kenegették. Végül is nem
tűnt túl bonyolultnak, nagyjából az összes kinézete és illata is más volt,
egyik sem halálos. Ráadásul a boszorka megígérte, hogy elviheti majd az általa
írt könyveket, az orvoslásról és a világról szólókat is. Ez azért javarészt
megnyugvást jelentett.
Tehát, amint
lebukóban volt a Nap a horizonton és narancsszín fényével belepte az egész
világot, illetve amint láthatóvá vált a két hold ezüstös karimája, a Seeranával
eltöltött randevú nagyjából véget is ért. A legénységből pár hellór
kikászálódott az erdőből és nem messze a lányoktól gödröt kezdtek ásni. Ott
volt köztük Oehar is, aki úgy tűnt, hogy az egész műveletet irányította. Dupont
elgondolkodva nézte a férfi nyakát, ami még mindig csúnyán vöröslött. Amúgy
eszébe sem jutott volna, hogy ilyen mély sebet képes ejteni akárkin is.
– Oehar! –
kiáltott felé, bár még maga sem gondolta végig az egészet.
A hatalmas,
fekete férfi felé kapta a fejét. Ha lehetséges, akkor küllemre ő még ijesztőbb
volt, mint hőn szeretett kapitánya. Benne nyoma sem akadt Smis eszeveszett
jóképűségének. A kormányos arca kerek volt, a feje teljesen kopaszon fénylett.
Az orra szélesen ívelt, az övé is eltört már párszor, az orrcimpái pedig mindenegyes
lélegzetvételénél kitágultak, majd elernyedtek. Vastag, húsos ajkai mögött
nagy, sárgás fogak terültek el és mindezt ugyanolyan parázsos tekintet tüzelte
fel, mint az összes durilé.
A férfi lassan
felemelkedett a görnyedésből, az állát kicsit felszegte, hogy megtudja, mit
akarnak tőle. Állatias volt nézni azt a rettentő magas, fekete, csupa izom,
mindenében szálkás testet.
– Gyere ide! –
szólt neki oda Dupont, bár már kicsit megrémült a lassanhalótól.
Lomhán
lépkedett oda, közben már Heléna is felállt. Apró, madárcsontú teste eltörpült
a másiké mellett. Lehet, hogy még hónapokat fog itt tölteni, neki is muszáj
lesz erőt gyűjtenie magába.
– Mi az? –
Hangja túlvilágian mélyen búgott, a lánynak már-már úgy tűnt, hogy két élen
zsongott.
– Öm… sajnálom
– mondta, és mivel nem tudta magát még rendesen kifejezni, végigsimított a
saját nyakán.
Láthatóan
meglepődött a duril a gyengéd szavaktól, nem sokszor hallott bocsánatkérést.
Nem is tudta, mit felelhetne, ezért csak zavartan álldogált ott a lány előtt,
aki néhány kínos másodperc elteltével gyorsan leguggolt és a kikevert kenőcsök
között kezdett el kutakodni. Végül egy fésűkagyló héjában összetört barna
masszánál akadt meg a keze. Kérdőn pillantott Seeranára, mindeközben félig
homlokába omlott földszínű, kissé megfakult haja.
– Jó lesz –
biccentett.
Heléna
elmosolyodott, játékosan emelkedett fel, és mintha egy apró kincset fogna, ügyetlen
mozdulatokkal araszolt a durilhoz. Az ujjait megmártotta a kenőcsbe, rögtön
elfacsarta az orrát a gyógynövény erős, levendulára és sárra emlékeztető szaga.
– Összehúz –
bíztatta tört nyelven Dupont.
A kormányos
kis tétovázás után felemelte a fejét, hogy szabaddá tegye a nyakát. Az átvonzott
lábujjhegyre emelkedett, de még így is csak nehezen tudta elérni a sebet. Ezt
érezve a hatalmas férfi kicsit megrogyasztotta a térdét.
– Ránoméked – köszönte meg mosolyogva az
átvonzott a daydralisi nyelven.
– Ke ránoméked – zsongott a kormányos
hangja, máris érezte a krém hatását.
Ezután nem
szóltak egymáshoz semmit, Oehar kissé meghajtotta magát, majd visszament a
társaihoz. Dupont-t magára hagyta, aki jókedvűen nézett utána és morzsolgatta
az ujjait.
– Ez kedves
volt tőled – törte meg a hallgatást az árnyékléptű.
– Eh, mi? –
fordult felé Heléna. Látszott rajta, hogy felderült a szíve, amiért
segíthetett, szinte ragyogott.
– Csak kedves
volt. Ezek a férfiak nincsenek hozzászokva a kedveskedéshez, sem az ápoló kezekhez,
egy nőhöz pláne nem. Jó hatással leszel rájuk – somolygott.
– Úgy
gondolod? – faggatta belelkesülve.
– Mindenképp.
– Beszélt ugyan, viszont a szeme már a nála vendégeskedő lassanhalókon járt:
épp fát hordtak a homokba ásott gödörbe.
– Tábortűz
lesz? – Az átvonzott hangja ártatlanul csengett.
– Sokkal jobb
lesz annál. – Kaján vigyor kúszott a fekete arcra.
Nagyjából ezek
voltak az utolsó dolgok, amelyekre Heléna tisztán és megrendíthetetlenül
emlékezett. Nem sokkal azután, hogy a fiúk meggyújtották a hatalmas tüzet, a
többi matróz is kivonult Seerana főházából egyenesen a partra. A láng úgy
vonzotta őket, mint a rovarokat. A füst majdhogynem a felhőkig szállt, a tüzes
pernye apró aranyrögökként repült tova a sötét, csillagokkal teli éjszakában.
Csodás látványt nyújtott.
Nemsokára
megszólalt a zene is. A lány csodálkozva nézte a dobokat, a furulyát és valamiféle
pengetős hangszert, ami leginkább egy földre állítható gitárra hasonlított,
akárcsak a hangja. Ezt hol pengették, hol botokkal ütötték, a végeredmény pedig
olyan szívmelengető muzsika lett, hogy nem lehetett megállni a táncolást. Ez az
átvonzott esetében csak a lába visszafogott mozgásában merült ki, még nem tudta
magát teljesen elengedni. A legénység jókedvűen ugrált és énekelt, saját
nyelvükön kiáltották a dalokat, néha átugrottak a tűzön és természetesen nem
maradhatott el a tömérdek mennyiségű alkohol sem. Rengeteg hordót gurítottak ki
a hajóról és a boszorka távolabb eső pincéjéből is. Ezúttal adtak mindenre,
fémből kalapált kupákból és színes mázú köcsögökből itták a vörös- és
fehérbort, a sört és valami erősebbet. Heléna jókedvűen, végig mosolyogva,
tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy a kalózok kivetkőznek magukból és beléjük
költözik a határtalan jókedv.
– Mit
ünnepelnek? – Hangosabban kérdezte ezt Seeranától, mert a zene elnyomta a hangját.
Közben néhányan furcsa, megdöntött hátú táncot kezdtek járni, amire mindenki
ütemesen tapsolni kezdett, a két átvonzott is.
– Ez egyfajta
halotti tor – válaszolta.
– Hát nem
szomorúak?
A táncolók hol
egymásnak ütköztek, máskor pedig messze távolodtak el, össze-vissza forogtak, a
kezüket a magasba tartották, mintha valami szörnyet utánoznának és nagyokat
léptek mellé.
– Miért? –
Seerana sötét arcát félig megvilágították a lángok. Látszott rajta, mennyire
élvezi a helyzetet. – Már minden barátjukat Dytra öleli a keblére – mondta,
mindeközben szélesen mosolygott.
Ezután felállt
és csatlakozott a többiekhez. A francia sokáig nézett utána, olívazöld szemeiben
villogott a narancs tűz, még távolról is érezte a forróságát. Amúgy sem volt
hideg, mégis jót tett a lelkének. Egyedül egy kicsit foglalkozhatott magával.
Mostanában túl sok minden kötötte le a figyelmét, mindig történt valami, épp
azért csak alig tudta magában rendezni az egész helyzetet. Lehetett egyáltalán ebben
rendezni valamit? Csak elfogadni tudta, meg mindent megtenni azért, hogy
kikerüljön innen. Addig meg nem volt más dolga, mint tanulni és élvezni az új
világot, megtapasztalni minden ízében és porcikájában. Mindenesetre ostobaság
lett volna hirtelen akárkinek a kezébe a bizalmát adni, hiszen egyértelműen
vademberek közé került. Viszont most először fordult meg az is az eszében, hogy
talán nem is olyan rosszak.
Tekintete már
az eget pásztázta. Sokkal telitettebb volt csillagokkal, mint az otthoni. Látni
lehetett a galaxisokat, amik nem csak fehér, de a hidegebb színek mindegyikében
megfordultak a sötét égen, akárcsak egy festő vászna. Ha ez nem lett volna
elég, szinte percenként lehetett látni egy-egy hullócsillagot, amely hosszú csóvával
húzott el. Mintha az egész egy hatalmas, élő organizmus lenne. A két hold fénye
olyan erősen sütött le a földre, hogy a távolabb úszó szigetek égig érő hegyeit
még mindig kifogástalanul lehetett látni. Ha másért nem is, talán ezért megérte
– gondolta magában békésen, s most eszébe sem jutott, hogy minél sürgősebben
haza kell jutnia.
A
gondolataiból a háta mögül érkező puha léptek zaja szakította ki. Nem tudta, ki
jön mögötte, de igazán nem is érdekelte, jelenleg biztonságban érezte magát.
Így hát türelmesen várta, amíg a vendég leült mellé, ekkor oldalra pillantva
felismerte Patros szinte tökéletesre vasalt arcát. Egyenes orra és vékony,
hosszú orcája volt. Szőke haját hátul copfba kötötte.
– Tessék. –
Egy megmunkált, talpas kupát nyújtott át a lánynak. – Szép edényt a szép
lánynak.
– Köszönöm –
vette az át, bár nem értette, mit mondott előtte. – Bor?
– Csak idd! –
vigyorgott Patros. A mosolyával háborúkat lehetett volna nyerni. Nem csoda,
hogy ő lett a szónok. Bár nem volt különösebben jóképű, áradt belőle valami
lehengerlő sárm.
Heléna a
szájához emelte a mézillatú nedűt, még a színe is hasonló volt. Aprót kortyolt
csak belőle, de már így is érezte a tömény alkohol ízét a nyelvén. Elfintorodva
rázta meg magát. Nem szabad sokat innia, amikor részeg, kijön belőle valami
belső énje, aminek amúgy köze sincs a valódihoz.
– Nem jó?
Kacagott teljes szívből a férfi. Tetszett neki az aranyos mozdulat.
Az átvonzott
félszegen ránézett, aztán egy újabbat kortyolt, ezúttal egy nagyobbat. Ekkora
mennyiségben igazán kellemes íze volt az italnak, csak eleinte marta az
alkohol, utána forró édesség kúszott végig a testén.
– Finom.
– Hát mernék
én neked rosszat adni?
A lány újabbat
kortyolt, elégedett volt az ital ízével. Hamar megitta, de a férfi még gyorsabban
pótolta a hiányt. Újra és újra.
Amikor a
hatodik kehely mézlikőr utolsó cseppjeit hörpintette ki, már igencsak jókedvű
lett. Azóta mindketten becsatlakoztak a legénység többi tagjaihoz, többen
Helénát tanították táncolni, ami ittas állapotban igencsak vicces volt.
Mindannyian estek-keltek, elfeküdtek a homokban, amire csak még jobban kitört a
nevetés. Ilyenkor általában egy újabb duril kapta fel a lányt és próbálkozott
meg betanítani a tánclépésekre. Ezúttal az egyik jó kedélyű muzsikus dobta el a
furulyáját és segítette fel. Dupont kuncogva, az egyensúlyát keresve állt meg
előtte, hagyta, hogy a lassanhaló elkapja a derekát és a kezét, majd
megpördítse. Vele egész jól ment. Egyébiránt egy vékony, kissé öregecske,
egérképű fickó volt, de végtelenül kedves mosollyal.
– Nem is nehéz
– állapította meg vidáman. Persze, hogy számára nem volt az, mivel majdhogynem
teljes súlyában a furulyás tartotta, neki azonban nem okozott különösebb
megerőltetést, ő is örökölte faja hatalmas testi erejét.
Heléna
majdhogynem fénylett a jókedvtől. Szemei ugyan alkoholtól csillogtak és a kacagásában
és érezni lehetett a mézlikőrt, de a kipirosodott orcái és a kedvesen mozgó
csípője imádnivaló volt. A sötétkék cosca tökéletesen kihangsúlyozta minden
porcikáját, s ez senki figyelmét nem kerülte el, legfőképp Patrosét nem. Amikor
már látta, hogy a kezdeti jókedvből a tánc hatására lenyugodott, nem ficánkolt
és nem volt már kezelhetetlen, lekérte. A másik ugyan kicsit vonakodva, de
végül átadta neki. A szónok finoman, kissé lejjebb simított végig a lány
derekán, a kezét határozottan fogta a magasba és csípőjével a csípőjéhez ért.
– Te nem
táncolsz olyan jól, mint ő – nevetgélt Dupont. Megint túlpörgött a
részegségtől, ügyetlenkedve nyúlt a furulyás után, azonban Patros csöndre
intette.
– Pszt – súgta
neki halkan. Alig három napos, szőke borostája alatt finoman nyíltak meg
vékonyra faragott ajkai. Heléna a kedves hangtól összeszedte magát, komolyan
nézett a férfi szüntelenül vörös íriszeibe.
– Oké, oké. –
Hangjában maradt némi játékosság. – De azért nem vagyok úri hölgy, hogy
keringőzz velem!
– Hogy mit? –
sandított rá Patros.
– Mindegy –
somolygott.
Egy darabig
csendesen hagyta, hogy a férfi vezesse, kissé bele is veszett a pillanatban, viszont
nem sok idő múlva megtörte a szónok. Csak halkan beszélt, hogy mások ne hallják.
– Ha arra
kérlek, fuss, elfutsz velem? – Szemében gyermeteg csíny fénye látszott.
Az átvonzott
érzékei felerősödtek. Immár egyszeriben nem szédült annyira a feje, érezte a
férfi sós illatát, a meleg, kemény bőrét, ahogy őt fogta és a talpa alatt a karcos,
mély homokot.
– Mire
gondolsz?
– Csak fuss,
ha kérlek. Rendben?
Részegesen,
kaján vigyorral bólogatott a másik, félszegen duzzadt ajkaiba harapott.
Még egy
darabig ellődörögtek, aztán Patros kiáltott.
– Fuss! –
Keményen ragadta meg a leány kezét és vonta maga után.
Igazából senki
elől nem kellett elmenekülniük, hiszen szabad ember révén azt csináltak, amit
csak akartak, mégis jóleső rosszasággal töltötte el őket, hogy úgy tettek,
mintha ez valamiféle vérlázító bűn lenne. Mint azokban az időkben, amikor a
lányok csak a dadusuk jelenlétében találkozhattak az udvarlójukkal, vagy valami
hasonló.
Még csak nem
is rohantak túl messzire, csak be az erdőbe, be a nád közé a stégre. Itt már
kevésbé játszott a holdak fénye, viszont kellemesen csillant meg a zöldes tó
tükrén. A harmat is hűsítőn hullott le a két fiatalra, miközben ők leültek a
deszkákra és a lábukat belelógatták a vízbe. Nem is mondtak sokat egymásnak,
hiszen javarészt felesleges lett volna, hiába tűnt úgy, hogy Heléna tökéletesen
értett a nyelven részegen. Ez most nem azt szolgálta, csupán azon ellenszenv
feloldását, hogy Patros igencsak sok szerepet játszott abban, hogy a leány
majdnem valami perverz kezére jutott.
A távolban
meg-megdobbant a stég, a tó másik végéről. A szőke tökéletesen hallotta, hogy
ketten érkeznek, az átvonzott még csak furcsa zajokat sejtett.
Patros
óvatosan, csendesen állt fel, kissé előre ment, hogyha baj lenne, a lány el
tudjon menekülni, viszont erre egyáltalán nem volt semmi szükség. Kisvártatva a
kapitány bukkant fel, s nem egyedül. Az oldalán egy alacsony, de annál
káprázatosabb nő, vagyis inkább lány lépkedett. A haja még az éjszakában is
aranyként csillogott, sápatag bőre a havas hegycsúcsok fagyos jegére
emlékezetett. Még Heléna is felfigyelt a jelenségre, és Patros mellé állt.
Amikor odaértek, a szónok csak kissé meghajtotta magát a férfinak, a leánynak
pedig kezet csókolt.
– Kapitány.
Smis
viszonozta a gesztust, de ő csak a fejét biccentette meg, a pillantását viszont
rá sem vetette a matrózára. Görbén sandítva Heléna reakcióit figyelte, és úgy
tűnt, hogy nemigen akaródzott bemutatkozni a lánynak.
Végül Dörgeteg
egy nagyobbacska, vállra akasztható bőrtáskát adott át Patrosnak és megkérte,
hogy kísérje a többiekhez az újat. Ő pedig így is tett. A tünemény még egyszer
visszanézett a durilra, de követte a másikat.
Kettesben
maradtak, s az átvonzott nemigen értette, hogy miért, mint ahogy azt sem, hogy
a lány az mit keres itt és miért tűnik úgy, mintha költözködne. Ő fizetett a
lassanhaló szolgáltatásaiért, nem is keveset, az az első, hogy neki tegyen
eleget. Mindezt persze valószínűleg teljesen másképp kezelte volna józan
fejjel. Szóra emelte a száját, de egy csuklás félbeakasztotta. A kezét a
szájához emelte.
– Ha okádni
fogsz, én nem foglak pátyolgatni – morgott neki a kapitány.
– Nem fogok –
vicsorgott rá felbátorodva. Valamiért most egyáltalán nem félt tőle. Nem ártana
magával vinnie ebből az italból az útra. És, ha már út… – Ki a lány?
– Mit érdekel
az téged?
– Ó, nem,
mintha közöm lenne hozzá. – Hangjából erősen érezni lehetett a gúnyt. – Velünk
fog jönni?
– És, ha igen?
– Rossz lesz
neki.
– Miért
gondolod?
– Hiszen
hónapokig fog fölösen utazgatni, mielőtt célba érne, vagy nem?
– Nem –
felelte flegmán a kapitány. – Holnap már indulunk, alig egy hét gyorsmenetben,
és elérjük a célját.
– Ó, valóban?
– Heléna arcára fagyos mosoly húzódott, mégsem mondott többet. Még próbált
magán uralkodni.
– Eléggé
felvágták a nyelved, Helené.
– Heléna! –
javította ki. – A nevem Heléna.
– És?
– Sosem így
szólítasz.
– Mert nem
érdekel – röhögte el magát. Jelenleg nem látott mást a nőben, mint egy részeg,
hisztiző kislányt. – Leszarom, hogy hívnak. Helené.
Az átvonzott
nem válaszolt, csak grimaszolt egyet. Gyűlölte ezt a férfit, teljes szívéből.
– Azért ez vicces
– jegyezte meg aztán félvállról.
– Mégis mi? –
Smis szokásosan morgott. Úgy csinált, mintha nem érdekelné a válasz, de közben
rágta belülről.
– Hogy még én
rettegtem tőled, holott elég egy csinos arc ahhoz, hogy bárki csicskása legyél,
kalóz.
Smis agyát egy
pillanat alatt elöntötte a lila köd. Már nem volt önmaga, akvamarin írisze
teljesen átparázslott. Az eddig előtte haladó Heléna karját erősen megragadta
és hátrarántotta. Valószínűleg holnapra meg fog látszani a nyoma.
– De legalább
egy csinos pofi kéne hozzá. Úgy emlékszem, te nem keveset fizettél ugyanezért –
nézett rajta végig gúnyos mosollyal.
– Be is
kaphatod.
Hirtelen még
az abszurdabbnál is abszurdabbnak tűntek Seerana szavai. Még, hogy ő vonzotta
volna át? Ezt a hisztiző libát?
– Mégis mit
gondolsz, ki vagyok én? – A fogain át köpött ki minden szót. Olyan közel hajolt
a francia arcába, hogy könnyűszerrel meg is csókolhatta volna. Persze ez eszébe
sem jutott.
– Ahogy
elnézlek most, nem több egy inasnál… szolga – csattant vissza a lány, nem érdekelte
a karjában megbújó végtelen fájdalom.
– Velem egy
ilyen kis senkiházi kurva, mint te, nem fog így beszélni!
– De más
senkiházi kurva a kedvére a nyakadba akaszthatja a holmiját, mi? – Heléna
ugyanúgy sziszegett, mint ő. Csak néha emelték meg a hangjukat, ez épp elég
volt ahhoz, hogy mindketten érzékeljék az egymás iránt táplált gyűlöletet.
Kölcsönösen.
Dörgeteg
természetesen érezte Dupont-on az alkohol átható szagát, és cseppet sem
tetszett neki. Az, hogy egyáltalán ivott, vagy az, hogy ezt nélküle tette, azt
már ő sem tudta eldönteni. Amúgy se bírt kiigazodni a női természeten sosem, ez
pedig csak jobban megnehezítette a dolgot. De legalább kimondta, amire gondolt.
Egyszer aztán gyengült a szorítása a susogó fák alatt. A semmiből néhány tücsök
zenélni kezdett, ők ketten pedig haragtól ziháltak. Furcsa szimfóniát alkotott
a kettő egyvelege.
– Csak nem
féltékeny vagy? – kaján mosoly kúszott szét szépen metszett arcára.
Heléna egy
pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
– Mi? –
hebegtet hitetlenkedve. Olívaszín szeme fel-alá járkált a férfin.
– Hát mi
másért zavar ennyire? – A duril hangja mélyen búgott. Még mindig ideges volt,
de azért megadta az esélyt a kalandnak.
– Talán, mert
mint mondtad, én nem keveset fizettem a szolgálataidért, ő mégis előbb kapja
meg a sajátját!
– Van neked
egyáltalán fogalmad arról, hogy milyen kibaszottul hülyeségeket beszélsz?
– Miért?! Hát
nem fizettelek meg? Megígérted nekem, hogy megkeressük, aki áthozott erre a
nyamvadt tetűfészekre! – Most viszont már torokból kiáltott. Hangját úgy
nyelték el a fák, mint valami titkot.
– És tudod,
hogy mennyi idő az? – Smis is megemelte a hangerejét.
– Leszarom!
– Amúgy is, a
pénzednek már semmi nyoma!
– Mert valaki
volt olyan kurva idióta, hogy mindet beleszórja a tengerbe a rühes barátai
után!
Ha lehet,
Heléna csak még jobban tetőzte Dörgeteg haragját. Most a másik markába is belefogta
a lányt és gyengén megrázta, hogy csak rá figyeljen.
– Az egy
dolog, hogy rólam mit mondasz, de őket a szádra ne merd venni, te hülye picsa –
halkan rezgett minden kiejtett szava. Mondania sem kellett: egész testében
készen állt arra, hogy kiontsa Heléna életét. A lány ettől egy pillanatra meg
is hőkölt, visszafogottabban folytatta.
– Elvárom,
hogy teljesítsd a kötelességed!
– Hihetetlen,
hogy milyen ostoba vagy – hörögte, kínjában már nevetett. – Hát még mindig nem
érted? Te nekem nem parancsolsz! Jókedvemben találtál, így elfogadtam az
ajánlatod. Hát bánj velem úgy, hogy esetleg ne támadjon kedvem levágni a
fejecskédet. – Undorodva lökte el mindkét markától. – Egy dolog miatt viszlek
tovább: a könnyeidnek hála minden bajtársam gazdag lesz Dytra keblén. Azt már
nem is említem, hogy mindannyian csakis miattad vesztek oda – bökött a lány
mellkasára.
– Talán, ha
valaki nem ad el, akkor…
– Mi itt így
bánunk az ilyen nőkkel – dörmögte vicsorogva. – Fürödj le! – kissé félrelökve a
lányt elindult a tűz irányába. – Részeg vagy és undorító, Helené.
Maradtál volna
néma! – gondolta magában, és magára hagyta a lassan zokogni kezdő átvonzottat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése