5. fejezet

5. fejezet

Mindenegyes csobbanás szívbemarkoló volt. Heléna törökülésben ülve, görbe háttal pislantgatott a hajó felé, amin igencsak megfogyatkozott a lélekszám. A közel hetven-nyolcvan katonából csupán negyven maradt. Mégse tűnt úgy, hogy a többiek különösebben fennakadtak volna a dolgon, gépszerűen, sőt, néha jókedvűen szórták a holttesteket a tengerbe, néhány után utána hajítottak pár levágott testrészt, ezek apróbb hullámokat keltettek csupán. Amikor a kapitány elájult, elsősorban őt vitték fel a hajóra, de néhány másik matróz hulláját is feldobálták azelőtt, hogy odaértek volna a hadúr harcosai. Azért próbálták mindenkinek megadni a megfelelő tiszteletet, már ha a vízbehajigálás annak számított.

A lány nagyot nyelt, tekintete a fehér homokban kényelmesen elnyúló Seeranára vetült. Fekete bőre tökéletes kontrasztban állt a talajjal, így rajta gyönyörű kristályként mutattak az apró kvarcszemek. Izmos, hosszú combja kilógott a derekára kötött szürkés cosca alól. Amúgy az oldalán feküdt és az állát a tenyerébe támasztotta, egy könyvet bújt és folyamatosan beszélt hozzá, de Heléna már néhány perce csakis a hullák csobbanására figyelt.

– Ez így normális? – kérdezte, észre sem vette, hogy a boszorkát félbeszakította a mondandója közepén, mint ahogy azt se, hogy az ujjai földszínű hajába vándoroltak és csavargatni kezdtek egy tincset. A sós víz és az erős napfény eléggé megszívta a lobboncát, ezért az az alján nem csak elvékonyult, de elég rendesen meg is fakult. Ezzel szemben a bőrét viszont csak egy kicsit pirította meg a Nap.

– Mármint mi? – Seerana szintén a hajó felé nézett morgolódva. Zavarta, hogy a lány nem figyelt rá.

– Hogy ezt csinálják – karját előre nyújtva mutatott az ügykötő legénységre. Oehar épp most dobott egy nagydarab, félbe vágott tetemet a tengerbe. Kicsit szétnézett maga körül, bizonyára az alsó felét kereste, de azt elfelejtették magukkal hozni. Könnyedén megrántotta a vállát és egy újabbal tette ugyanezt. Az átvonzott arcából a jelenetre minden vér kifutott és borzongva húzta a mellkasa elé a lábát.

– Ők így temetnek – jelentette ki a másik hetykén.

– Az oké, de ez nem túl veszélyes egy kicsit?

– Miért lenne az?

– Úgy értem… oszlanak és büdösek. – Heléna a távolba révedt, a közelben egy aprócska sziget lebegett, nem messze mögötte pedig egy hatalmasabb, tele olyan hegyekkel, amelyek a felhők fölé nyúltak. Annak nem is lehetett látni a végét. – Gondolom, ott nemigen örülnek az arrafelé úszó hullahalomnak.

Seerana nem akarta jobban ráhozni a frászt a lányra, így inkább nem említette neki, hogy a nagyobbacska földeken külön olyan dolgozók vannak, akik hosszú botokkal tovalöködik a partra vetett hullákat.

– A sodrás messze viszi – legyintett. – Amúgy is mindegy már nekik.

– De mégis, nem túl barbár ez a dolog?

– Annak gondolod? – az árnyékléptű átlagos mosolygással nézte az iszonykodó másikat.

– Nem kéne őket eltemetni vagy elégetni?

Seerana megrázta gubancos fejét. Sűrű, fekete hajába itt-ott néhány raszta tincs is vegyült.

– Egy tengerésszel akkor teszed a legrosszabbat, ha elföldeled.

– Hogy érted? – kapta felé az orcáját Dupont.

Gyorsan felült a nő és ő is belemélyedt a legénység mechanikus mozgásába, szinte teljesen megbabonázta, s ilyen módon kezdett el motyogni.

– Ők mind Dytra keblére igyekeznek.

– Az mégis mi?

– A nyolc tenger együtt, az óceán maga. Mesék szerint egy gyönyörű nő, akikhez a szirének kísérik a halott matrózok lelkét.

Heléna hangosan felnevetett, hosszú ideje először, szívből. Azonban amikor észrevette, hogy a boszorka ezt nem viszonozta, elkomorodott az arca.

– Nem viccelsz? – vonta össze a szemöldökét. – Szirének?

Bólintott.

– Hű – forgatta a szemeit a francia. – Már meg se lepődök, de komolyan. Van olyasmi, amiről még tudnom kéne? Egyéb… manók… vagy a Grincs? – Hangjában még a leghülyébb is észrevette volna a maró gúnyt, épp ezért Seerana nem is törődött vele, nem méltatta válaszra. – És azok, akik a három királyság közepében élnek? Azok is vízben végzik?

– Ez csak a tengerész kiváltsága. Ott egy kicsit más. Igazából nincs annyi szabad föld, hogy mindenkit el lehessen temetni, azt csak az igazán gazdagok engedhetik meg maguknak. A legtöbbjüket általában elégetik.

Egy nagyobb csobbanásra a lány megrázta magát elfintorodott arccal. Inkább bele se akart gondolni, hogy nézhetett ki föntről a jelenet.

– Sokkal emberségesebbnek tűnik.

Egy ideje már nem lehetett hallani a pakoló matrózok nyögését, sem a testek csattanását. Bizonyára végeztek. Valakik már neki is láttak, hogy felsikálják a maradványokat a fedélzetről és volt olyan is, aki a partra lépett. A kapitány maga viszont a tatra ment és sokáig nézte a tovaúszó hullákat. Fekete, hullámos haját lengette a tengeri, sós szellő, hatalmas testén minden mozdulat nyomán más-más izomcsoport mozdult meg. Legyen akármilyen a viselkedése és a modora, kifejezetten jóképű férfi volt. Nem az, akit csupán egy-egy vonása tett széppé, Dörgetegnek egyáltalán nem számított, akármit viselt, akármi rohasztotta kívül vagy belül, semmi sem bírta elcsúfítani. Odaát biztosan kiállított filmcsillag vagy modell lenne, bár ahhoz túlzottan nagydarab volt.

Egy kósza mozdulattal megoldotta az oldalán a tasakot, amit tegnap adott neki oda Heléna a könnyekkel. Kész vagyon volt benne, ha igazak a mesék, amelyeket Seerana mondott, a férfi ekkor mégis olyat tett, amire a lány egyáltalán nem számított.

Egy pillanatra nézte, miként csillognak a cseppformában megszilárdult könnyecskék, majd hátravetette erős kezét és lengő mozdulattal, hogy mindenhová jusson, halott bajtársai után dobta a teljes vagyonát.

– Ez meg mégis mit csinál?! – sikoltott fel Dupont.

A könnyek úgy érték el a víz felszínét, mint ahogy az eső szokta verni a habokat. Mélyen csilingeltek, megcsillantak még utoljára a napfényben, aztán végleg elvesztek.

– Teljesen megőrült? – Hitetlenkedve pattant fel a földről. Az ő testére is ráragadtak a fehér homokszemek, rajta mégsem volt olyan feltűnő. Sötétkék kiscoscát kötött a mellei köré és ugyanilyen alcoscát a derekára. Földig érő szoknyaként kúszott utána az anyag.

Néhány lépést tántorogva tett a közeledő Dörgeteg felé. Elszórta az összes fizetségét, amiért elvileg elvinné őt. Ez mit jelent, akkor mégsem áll az alku? Szédelgő fejjel nézte, ahogy a két méter magas férfi elhaladt mellette, viszont rá ügyet sem vetett, céltudatosan ment előre.

– Miért csináltad ezt? – reccsent rá Heléna, széttárt karokkal követte.

Smis meg sem torpant, csupán mély hangján vakkantott oda valamiféle választ a lánynak, aki ebből egy szót sem értett.

– Ki oaprísaifé en iheb – mondta, majd ment tovább az útjára.

– Mi van? – visított utána a lány, de nem kapott választ. – Mégis mit mondott? – fordult Seerana felé, aki kuncogva mulatott kettejükön. Heléna igazán kiborult. Mindig bájos arca most telve volt a dühtől, most látszott igazán, hogy milyen lehet valójában. A száját eltátotta, a szemöldökét összehúzta, mint ahogy Smis szokta. – Szerinted ez vicces?!

– Inkább gyere és ülj vissza! – nevetett a boszorka.

– De ez mit jelent? – Ügyetlenkedve szedte a lábait a francia. – Akkor mégsem mehetek velük?

– Dehogynem – nyugtatta meg mosolyogva. – Csak megfizette a bérüket.

– Biztos? – hitetlenkedett.

– Persze. Sokan közülük sokáig szolgálták Smist. Ez a minimum, ami megilleti őket. – Kedvesen búgott a fekete nő hangja. Nagy, sötét szemeit le sem vette a mellé helyezkedő franciáról.

– Kicsit nagy ár – morgolódott. Ha belegondolt, hogy összességében mennyi könny volt abban a bőrszatyorban…

– A kalózok legtöbb pénze nem a nőkre és az ivászatra megy el itt, Heléna – oktatta ki az árnyékléptű –, hanem az elhullott társak megfizetésére. Ilyenkor a legbőkezűbb hellóroknak kötelességük az összes zsebükben megtalálható pénzt utánuk szórni. Ez így működik. Smis pedig a legbőkezűbb duril, akit csak ismerek.

– Kötve hiszem – morogta magának a barnahajú.

– Na, gyere inkább, folytassuk, amit elkezdtünk, hisz meghalt a hajó orvosa, neked kell átvenni a helyét!

~*~

Heléna azt hitte, hogy a daydralisiak temetési szokásainál nincs is furcsább, azonban mint ebben a világban általában, most is csalódnia kellett. Miután lezajlott a hulláktól való megszabadulás, pár óráig csend volt, pontosabban egészen napnyugtáig. A legénységből nem került a szeme elé senki, még a kapitány sem lődörgött körülöttük, így Seeranával gyorsan tudtak haladni tanulás terén. Ugyan fogalma sem volt róla, hogyan mertek máris ilyen nagy feladatot bízni rá, tudta, hogy fel kell készülnie. Smis véraláfutásos orrából és a vérmérgezésből ítélve is, ezek a férfiak rengeteget harcoltak és még több sebet szereztek. Mindezt persze gyógynövényekből készült kenőcsökkel kenegették. Végül is nem tűnt túl bonyolultnak, nagyjából az összes kinézete és illata is más volt, egyik sem halálos. Ráadásul a boszorka megígérte, hogy elviheti majd az általa írt könyveket, az orvoslásról és a világról szólókat is. Ez azért javarészt megnyugvást jelentett.

Tehát, amint lebukóban volt a Nap a horizonton és narancsszín fényével belepte az egész világot, illetve amint láthatóvá vált a két hold ezüstös karimája, a Seeranával eltöltött randevú nagyjából véget is ért. A legénységből pár hellór kikászálódott az erdőből és nem messze a lányoktól gödröt kezdtek ásni. Ott volt köztük Oehar is, aki úgy tűnt, hogy az egész műveletet irányította. Dupont elgondolkodva nézte a férfi nyakát, ami még mindig csúnyán vöröslött. Amúgy eszébe sem jutott volna, hogy ilyen mély sebet képes ejteni akárkin is.

– Oehar! – kiáltott felé, bár még maga sem gondolta végig az egészet.

A hatalmas, fekete férfi felé kapta a fejét. Ha lehetséges, akkor küllemre ő még ijesztőbb volt, mint hőn szeretett kapitánya. Benne nyoma sem akadt Smis eszeveszett jóképűségének. A kormányos arca kerek volt, a feje teljesen kopaszon fénylett. Az orra szélesen ívelt, az övé is eltört már párszor, az orrcimpái pedig mindenegyes lélegzetvételénél kitágultak, majd elernyedtek. Vastag, húsos ajkai mögött nagy, sárgás fogak terültek el és mindezt ugyanolyan parázsos tekintet tüzelte fel, mint az összes durilé.

A férfi lassan felemelkedett a görnyedésből, az állát kicsit felszegte, hogy megtudja, mit akarnak tőle. Állatias volt nézni azt a rettentő magas, fekete, csupa izom, mindenében szálkás testet.

– Gyere ide! – szólt neki oda Dupont, bár már kicsit megrémült a lassanhalótól.

Lomhán lépkedett oda, közben már Heléna is felállt. Apró, madárcsontú teste eltörpült a másiké mellett. Lehet, hogy még hónapokat fog itt tölteni, neki is muszáj lesz erőt gyűjtenie magába.

– Mi az? – Hangja túlvilágian mélyen búgott, a lánynak már-már úgy tűnt, hogy két élen zsongott.

– Öm… sajnálom – mondta, és mivel nem tudta magát még rendesen kifejezni, végigsimított a saját nyakán.

Láthatóan meglepődött a duril a gyengéd szavaktól, nem sokszor hallott bocsánatkérést. Nem is tudta, mit felelhetne, ezért csak zavartan álldogált ott a lány előtt, aki néhány kínos másodperc elteltével gyorsan leguggolt és a kikevert kenőcsök között kezdett el kutakodni. Végül egy fésűkagyló héjában összetört barna masszánál akadt meg a keze. Kérdőn pillantott Seeranára, mindeközben félig homlokába omlott földszínű, kissé megfakult haja.

– Jó lesz – biccentett.

Heléna elmosolyodott, játékosan emelkedett fel, és mintha egy apró kincset fogna, ügyetlen mozdulatokkal araszolt a durilhoz. Az ujjait megmártotta a kenőcsbe, rögtön elfacsarta az orrát a gyógynövény erős, levendulára és sárra emlékeztető szaga.

– Összehúz – bíztatta tört nyelven Dupont.

A kormányos kis tétovázás után felemelte a fejét, hogy szabaddá tegye a nyakát. Az átvonzott lábujjhegyre emelkedett, de még így is csak nehezen tudta elérni a sebet. Ezt érezve a hatalmas férfi kicsit megrogyasztotta a térdét.

– Ránoméked – köszönte meg mosolyogva az átvonzott a daydralisi nyelven.

– Ke ránoméked – zsongott a kormányos hangja, máris érezte a krém hatását.

Ezután nem szóltak egymáshoz semmit, Oehar kissé meghajtotta magát, majd visszament a társaihoz. Dupont-t magára hagyta, aki jókedvűen nézett utána és morzsolgatta az ujjait.

– Ez kedves volt tőled – törte meg a hallgatást az árnyékléptű.

– Eh, mi? – fordult felé Heléna. Látszott rajta, hogy felderült a szíve, amiért segíthetett, szinte ragyogott.

– Csak kedves volt. Ezek a férfiak nincsenek hozzászokva a kedveskedéshez, sem az ápoló kezekhez, egy nőhöz pláne nem. Jó hatással leszel rájuk – somolygott.

– Úgy gondolod? – faggatta belelkesülve.

– Mindenképp. – Beszélt ugyan, viszont a szeme már a nála vendégeskedő lassanhalókon járt: épp fát hordtak a homokba ásott gödörbe.

– Tábortűz lesz? – Az átvonzott hangja ártatlanul csengett.

– Sokkal jobb lesz annál. – Kaján vigyor kúszott a fekete arcra.

Nagyjából ezek voltak az utolsó dolgok, amelyekre Heléna tisztán és megrendíthetetlenül emlékezett. Nem sokkal azután, hogy a fiúk meggyújtották a hatalmas tüzet, a többi matróz is kivonult Seerana főházából egyenesen a partra. A láng úgy vonzotta őket, mint a rovarokat. A füst majdhogynem a felhőkig szállt, a tüzes pernye apró aranyrögökként repült tova a sötét, csillagokkal teli éjszakában. Csodás látványt nyújtott.

Nemsokára megszólalt a zene is. A lány csodálkozva nézte a dobokat, a furulyát és valamiféle pengetős hangszert, ami leginkább egy földre állítható gitárra hasonlított, akárcsak a hangja. Ezt hol pengették, hol botokkal ütötték, a végeredmény pedig olyan szívmelengető muzsika lett, hogy nem lehetett megállni a táncolást. Ez az átvonzott esetében csak a lába visszafogott mozgásában merült ki, még nem tudta magát teljesen elengedni. A legénység jókedvűen ugrált és énekelt, saját nyelvükön kiáltották a dalokat, néha átugrottak a tűzön és természetesen nem maradhatott el a tömérdek mennyiségű alkohol sem. Rengeteg hordót gurítottak ki a hajóról és a boszorka távolabb eső pincéjéből is. Ezúttal adtak mindenre, fémből kalapált kupákból és színes mázú köcsögökből itták a vörös- és fehérbort, a sört és valami erősebbet. Heléna jókedvűen, végig mosolyogva, tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy a kalózok kivetkőznek magukból és beléjük költözik a határtalan jókedv.

– Mit ünnepelnek? – Hangosabban kérdezte ezt Seeranától, mert a zene elnyomta a hangját. Közben néhányan furcsa, megdöntött hátú táncot kezdtek járni, amire mindenki ütemesen tapsolni kezdett, a két átvonzott is.

– Ez egyfajta halotti tor – válaszolta.

– Hát nem szomorúak?

A táncolók hol egymásnak ütköztek, máskor pedig messze távolodtak el, össze-vissza forogtak, a kezüket a magasba tartották, mintha valami szörnyet utánoznának és nagyokat léptek mellé.

– Miért? – Seerana sötét arcát félig megvilágították a lángok. Látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet. – Már minden barátjukat Dytra öleli a keblére – mondta, mindeközben szélesen mosolygott.

Ezután felállt és csatlakozott a többiekhez. A francia sokáig nézett utána, olívazöld szemeiben villogott a narancs tűz, még távolról is érezte a forróságát. Amúgy sem volt hideg, mégis jót tett a lelkének. Egyedül egy kicsit foglalkozhatott magával. Mostanában túl sok minden kötötte le a figyelmét, mindig történt valami, épp azért csak alig tudta magában rendezni az egész helyzetet. Lehetett egyáltalán ebben rendezni valamit? Csak elfogadni tudta, meg mindent megtenni azért, hogy kikerüljön innen. Addig meg nem volt más dolga, mint tanulni és élvezni az új világot, megtapasztalni minden ízében és porcikájában. Mindenesetre ostobaság lett volna hirtelen akárkinek a kezébe a bizalmát adni, hiszen egyértelműen vademberek közé került. Viszont most először fordult meg az is az eszében, hogy talán nem is olyan rosszak.

Tekintete már az eget pásztázta. Sokkal telitettebb volt csillagokkal, mint az otthoni. Látni lehetett a galaxisokat, amik nem csak fehér, de a hidegebb színek mindegyikében megfordultak a sötét égen, akárcsak egy festő vászna. Ha ez nem lett volna elég, szinte percenként lehetett látni egy-egy hullócsillagot, amely hosszú csóvával húzott el. Mintha az egész egy hatalmas, élő organizmus lenne. A két hold fénye olyan erősen sütött le a földre, hogy a távolabb úszó szigetek égig érő hegyeit még mindig kifogástalanul lehetett látni. Ha másért nem is, talán ezért megérte – gondolta magában békésen, s most eszébe sem jutott, hogy minél sürgősebben haza kell jutnia.

A gondolataiból a háta mögül érkező puha léptek zaja szakította ki. Nem tudta, ki jön mögötte, de igazán nem is érdekelte, jelenleg biztonságban érezte magát. Így hát türelmesen várta, amíg a vendég leült mellé, ekkor oldalra pillantva felismerte Patros szinte tökéletesre vasalt arcát. Egyenes orra és vékony, hosszú orcája volt. Szőke haját hátul copfba kötötte.

– Tessék. – Egy megmunkált, talpas kupát nyújtott át a lánynak. – Szép edényt a szép lánynak.

– Köszönöm – vette az át, bár nem értette, mit mondott előtte. – Bor?

– Csak idd! – vigyorgott Patros. A mosolyával háborúkat lehetett volna nyerni. Nem csoda, hogy ő lett a szónok. Bár nem volt különösebben jóképű, áradt belőle valami lehengerlő sárm.

Heléna a szájához emelte a mézillatú nedűt, még a színe is hasonló volt. Aprót kortyolt csak belőle, de már így is érezte a tömény alkohol ízét a nyelvén. Elfintorodva rázta meg magát. Nem szabad sokat innia, amikor részeg, kijön belőle valami belső énje, aminek amúgy köze sincs a valódihoz.

– Nem jó? ­ Kacagott teljes szívből a férfi. Tetszett neki az aranyos mozdulat.

Az átvonzott félszegen ránézett, aztán egy újabbat kortyolt, ezúttal egy nagyobbat. Ekkora mennyiségben igazán kellemes íze volt az italnak, csak eleinte marta az alkohol, utána forró édesség kúszott végig a testén.

– Finom.

– Hát mernék én neked rosszat adni?

A lány újabbat kortyolt, elégedett volt az ital ízével. Hamar megitta, de a férfi még gyorsabban pótolta a hiányt. Újra és újra.

Amikor a hatodik kehely mézlikőr utolsó cseppjeit hörpintette ki, már igencsak jókedvű lett. Azóta mindketten becsatlakoztak a legénység többi tagjaihoz, többen Helénát tanították táncolni, ami ittas állapotban igencsak vicces volt. Mindannyian estek-keltek, elfeküdtek a homokban, amire csak még jobban kitört a nevetés. Ilyenkor általában egy újabb duril kapta fel a lányt és próbálkozott meg betanítani a tánclépésekre. Ezúttal az egyik jó kedélyű muzsikus dobta el a furulyáját és segítette fel. Dupont kuncogva, az egyensúlyát keresve állt meg előtte, hagyta, hogy a lassanhaló elkapja a derekát és a kezét, majd megpördítse. Vele egész jól ment. Egyébiránt egy vékony, kissé öregecske, egérképű fickó volt, de végtelenül kedves mosollyal.

– Nem is nehéz – állapította meg vidáman. Persze, hogy számára nem volt az, mivel majdhogynem teljes súlyában a furulyás tartotta, neki azonban nem okozott különösebb megerőltetést, ő is örökölte faja hatalmas testi erejét.

Heléna majdhogynem fénylett a jókedvtől. Szemei ugyan alkoholtól csillogtak és a kacagásában és érezni lehetett a mézlikőrt, de a kipirosodott orcái és a kedvesen mozgó csípője imádnivaló volt. A sötétkék cosca tökéletesen kihangsúlyozta minden porcikáját, s ez senki figyelmét nem kerülte el, legfőképp Patrosét nem. Amikor már látta, hogy a kezdeti jókedvből a tánc hatására lenyugodott, nem ficánkolt és nem volt már kezelhetetlen, lekérte. A másik ugyan kicsit vonakodva, de végül átadta neki. A szónok finoman, kissé lejjebb simított végig a lány derekán, a kezét határozottan fogta a magasba és csípőjével a csípőjéhez ért.

– Te nem táncolsz olyan jól, mint ő – nevetgélt Dupont. Megint túlpörgött a részegségtől, ügyetlenkedve nyúlt a furulyás után, azonban Patros csöndre intette.

– Pszt – súgta neki halkan. Alig három napos, szőke borostája alatt finoman nyíltak meg vékonyra faragott ajkai. Heléna a kedves hangtól összeszedte magát, komolyan nézett a férfi szüntelenül vörös íriszeibe.

– Oké, oké. – Hangjában maradt némi játékosság. – De azért nem vagyok úri hölgy, hogy keringőzz velem!

– Hogy mit? – sandított rá Patros.

– Mindegy – somolygott.

Egy darabig csendesen hagyta, hogy a férfi vezesse, kissé bele is veszett a pillanatban, viszont nem sok idő múlva megtörte a szónok. Csak halkan beszélt, hogy mások ne hallják.

– Ha arra kérlek, fuss, elfutsz velem? – Szemében gyermeteg csíny fénye látszott.

Az átvonzott érzékei felerősödtek. Immár egyszeriben nem szédült annyira a feje, érezte a férfi sós illatát, a meleg, kemény bőrét, ahogy őt fogta és a talpa alatt a karcos, mély homokot.

– Mire gondolsz?

– Csak fuss, ha kérlek. Rendben?

Részegesen, kaján vigyorral bólogatott a másik, félszegen duzzadt ajkaiba harapott.

Még egy darabig ellődörögtek, aztán Patros kiáltott.

– Fuss! – Keményen ragadta meg a leány kezét és vonta maga után.

Igazából senki elől nem kellett elmenekülniük, hiszen szabad ember révén azt csináltak, amit csak akartak, mégis jóleső rosszasággal töltötte el őket, hogy úgy tettek, mintha ez valamiféle vérlázító bűn lenne. Mint azokban az időkben, amikor a lányok csak a dadusuk jelenlétében találkozhattak az udvarlójukkal, vagy valami hasonló.

Még csak nem is rohantak túl messzire, csak be az erdőbe, be a nád közé a stégre. Itt már kevésbé játszott a holdak fénye, viszont kellemesen csillant meg a zöldes tó tükrén. A harmat is hűsítőn hullott le a két fiatalra, miközben ők leültek a deszkákra és a lábukat belelógatták a vízbe. Nem is mondtak sokat egymásnak, hiszen javarészt felesleges lett volna, hiába tűnt úgy, hogy Heléna tökéletesen értett a nyelven részegen. Ez most nem azt szolgálta, csupán azon ellenszenv feloldását, hogy Patros igencsak sok szerepet játszott abban, hogy a leány majdnem valami perverz kezére jutott.

A távolban meg-megdobbant a stég, a tó másik végéről. A szőke tökéletesen hallotta, hogy ketten érkeznek, az átvonzott még csak furcsa zajokat sejtett.

Patros óvatosan, csendesen állt fel, kissé előre ment, hogyha baj lenne, a lány el tudjon menekülni, viszont erre egyáltalán nem volt semmi szükség. Kisvártatva a kapitány bukkant fel, s nem egyedül. Az oldalán egy alacsony, de annál káprázatosabb nő, vagyis inkább lány lépkedett. A haja még az éjszakában is aranyként csillogott, sápatag bőre a havas hegycsúcsok fagyos jegére emlékezetett. Még Heléna is felfigyelt a jelenségre, és Patros mellé állt. Amikor odaértek, a szónok csak kissé meghajtotta magát a férfinak, a leánynak pedig kezet csókolt.

– Kapitány.

Smis viszonozta a gesztust, de ő csak a fejét biccentette meg, a pillantását viszont rá sem vetette a matrózára. Görbén sandítva Heléna reakcióit figyelte, és úgy tűnt, hogy nemigen akaródzott bemutatkozni a lánynak.

Végül Dörgeteg egy nagyobbacska, vállra akasztható bőrtáskát adott át Patrosnak és megkérte, hogy kísérje a többiekhez az újat. Ő pedig így is tett. A tünemény még egyszer visszanézett a durilra, de követte a másikat.

Kettesben maradtak, s az átvonzott nemigen értette, hogy miért, mint ahogy azt sem, hogy a lány az mit keres itt és miért tűnik úgy, mintha költözködne. Ő fizetett a lassanhaló szolgáltatásaiért, nem is keveset, az az első, hogy neki tegyen eleget. Mindezt persze valószínűleg teljesen másképp kezelte volna józan fejjel. Szóra emelte a száját, de egy csuklás félbeakasztotta. A kezét a szájához emelte.

– Ha okádni fogsz, én nem foglak pátyolgatni – morgott neki a kapitány.

– Nem fogok – vicsorgott rá felbátorodva. Valamiért most egyáltalán nem félt tőle. Nem ártana magával vinnie ebből az italból az útra. És, ha már út… – Ki a lány?

– Mit érdekel az téged?

– Ó, nem, mintha közöm lenne hozzá. – Hangjából erősen érezni lehetett a gúnyt. – Velünk fog jönni?

– És, ha igen?

– Rossz lesz neki.

– Miért gondolod?

– Hiszen hónapokig fog fölösen utazgatni, mielőtt célba érne, vagy nem?

– Nem – felelte flegmán a kapitány. – Holnap már indulunk, alig egy hét gyorsmenetben, és elérjük a célját.

– Ó, valóban? – Heléna arcára fagyos mosoly húzódott, mégsem mondott többet. Még próbált magán uralkodni.

– Eléggé felvágták a nyelved, Helené.

– Heléna! – javította ki. – A nevem Heléna.

– És?

– Sosem így szólítasz.

– Mert nem érdekel – röhögte el magát. Jelenleg nem látott mást a nőben, mint egy részeg, hisztiző kislányt. – Leszarom, hogy hívnak. Helené.

Az átvonzott nem válaszolt, csak grimaszolt egyet. Gyűlölte ezt a férfit, teljes szívéből.

– Azért ez vicces – jegyezte meg aztán félvállról.

– Mégis mi? – Smis szokásosan morgott. Úgy csinált, mintha nem érdekelné a válasz, de közben rágta belülről.

– Hogy még én rettegtem tőled, holott elég egy csinos arc ahhoz, hogy bárki csicskása legyél, kalóz.

Smis agyát egy pillanat alatt elöntötte a lila köd. Már nem volt önmaga, akvamarin írisze teljesen átparázslott. Az eddig előtte haladó Heléna karját erősen megragadta és hátrarántotta. Valószínűleg holnapra meg fog látszani a nyoma.

– De legalább egy csinos pofi kéne hozzá. Úgy emlékszem, te nem keveset fizettél ugyanezért – nézett rajta végig gúnyos mosollyal.

– Be is kaphatod.

Hirtelen még az abszurdabbnál is abszurdabbnak tűntek Seerana szavai. Még, hogy ő vonzotta volna át? Ezt a hisztiző libát?

– Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? – A fogain át köpött ki minden szót. Olyan közel hajolt a francia arcába, hogy könnyűszerrel meg is csókolhatta volna. Persze ez eszébe sem jutott.

– Ahogy elnézlek most, nem több egy inasnál… szolga – csattant vissza a lány, nem érdekelte a karjában megbújó végtelen fájdalom.

– Velem egy ilyen kis senkiházi kurva, mint te, nem fog így beszélni!

– De más senkiházi kurva a kedvére a nyakadba akaszthatja a holmiját, mi? – Heléna ugyanúgy sziszegett, mint ő. Csak néha emelték meg a hangjukat, ez épp elég volt ahhoz, hogy mindketten érzékeljék az egymás iránt táplált gyűlöletet. Kölcsönösen.

Dörgeteg természetesen érezte Dupont-on az alkohol átható szagát, és cseppet sem tetszett neki. Az, hogy egyáltalán ivott, vagy az, hogy ezt nélküle tette, azt már ő sem tudta eldönteni. Amúgy se bírt kiigazodni a női természeten sosem, ez pedig csak jobban megnehezítette a dolgot. De legalább kimondta, amire gondolt. Egyszer aztán gyengült a szorítása a susogó fák alatt. A semmiből néhány tücsök zenélni kezdett, ők ketten pedig haragtól ziháltak. Furcsa szimfóniát alkotott a kettő egyvelege.

– Csak nem féltékeny vagy? – kaján mosoly kúszott szét szépen metszett arcára.

Heléna egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.

– Mi? – hebegtet hitetlenkedve. Olívaszín szeme fel-alá járkált a férfin.

– Hát mi másért zavar ennyire? – A duril hangja mélyen búgott. Még mindig ideges volt, de azért megadta az esélyt a kalandnak.

– Talán, mert mint mondtad, én nem keveset fizettem a szolgálataidért, ő mégis előbb kapja meg a sajátját!

– Van neked egyáltalán fogalmad arról, hogy milyen kibaszottul hülyeségeket beszélsz?

– Miért?! Hát nem fizettelek meg? Megígérted nekem, hogy megkeressük, aki áthozott erre a nyamvadt tetűfészekre! – Most viszont már torokból kiáltott. Hangját úgy nyelték el a fák, mint valami titkot.

– És tudod, hogy mennyi idő az? – Smis is megemelte a hangerejét.

– Leszarom!

– Amúgy is, a pénzednek már semmi nyoma!

– Mert valaki volt olyan kurva idióta, hogy mindet beleszórja a tengerbe a rühes barátai után!

Ha lehet, Heléna csak még jobban tetőzte Dörgeteg haragját. Most a másik markába is belefogta a lányt és gyengén megrázta, hogy csak rá figyeljen.

– Az egy dolog, hogy rólam mit mondasz, de őket a szádra ne merd venni, te hülye picsa – halkan rezgett minden kiejtett szava. Mondania sem kellett: egész testében készen állt arra, hogy kiontsa Heléna életét. A lány ettől egy pillanatra meg is hőkölt, visszafogottabban folytatta.

– Elvárom, hogy teljesítsd a kötelességed!

– Hihetetlen, hogy milyen ostoba vagy – hörögte, kínjában már nevetett. – Hát még mindig nem érted? Te nekem nem parancsolsz! Jókedvemben találtál, így elfogadtam az ajánlatod. Hát bánj velem úgy, hogy esetleg ne támadjon kedvem levágni a fejecskédet. – Undorodva lökte el mindkét markától. – Egy dolog miatt viszlek tovább: a könnyeidnek hála minden bajtársam gazdag lesz Dytra keblén. Azt már nem is említem, hogy mindannyian csakis miattad vesztek oda – bökött a lány mellkasára.

– Talán, ha valaki nem ad el, akkor…

– Mi itt így bánunk az ilyen nőkkel – dörmögte vicsorogva. – Fürödj le! – kissé félrelökve a lányt elindult a tűz irányába. – Részeg vagy és undorító, Helené.

Maradtál volna néma! – gondolta magában, és magára hagyta a lassan zokogni kezdő átvonzottat.