Sziasztok! :)
Mint láthattátok, egy kis időre eltüntettem a fejezeteket, most viszont visszatettem őket. De nem azokat, amiket eddig olvastatok :D
Nincs több változtatás, nincs több kecmec, ez van és kész ;) Kitartok mellette :)
Szóval olvassátok a hat új fejezetet, véleményezzétek és miegymás :D
Mindenkinek jó olvasást kívánok :)
6. fejezet
Mint láthattátok, egy kis időre eltüntettem a fejezeteket, most viszont visszatettem őket. De nem azokat, amiket eddig olvastatok :D
Nincs több változtatás, nincs több kecmec, ez van és kész ;) Kitartok mellette :)
Szóval olvassátok a hat új fejezetet, véleményezzétek és miegymás :D
Mindenkinek jó olvasást kívánok :)
6. fejezet
Eéghemvo! – úgy ismétlődött ez az egy
szó Heléna fejében, mintha csak ezt hallotta volna egész életében, habár azt
sem tudta, mit jelent. A beszéd mégis kegyetlenül áttört az álma sötét
bársonyszövetén és arra kényszerítette, hogy szépen lassan kinyissa a szemét. A
kezdeti néma csendbe halk alapzaj, levelek susogása és kedves madárfütty
vegyült. Mindegyik kellemes hang volt, a lány feje mégis úgy hasogatott, mint a
New Yorkban eltöltött reggelek szinte mindegyikén.
Nehezen
nyitogatta fel az elnehezült pilláit, a szó pedig csak egyre ismétlődött az elméjében.
Eéghemvo! Eéghemvo! Amikor aztán
elgyengülten felnyögött és rájött, hogy egész testében sajog, valaki rádobott
egy pokrócot. Az illatából valamiért rögtön Smis jutott az eszébe. Szemét
felnyitva rá kellett jönnie, hogy a lassanhalót ebbe bugyolálták be, amint
megérkeztek ide. Emlékezett, mennyire el volt sápadva. Egész testében
reszketett és olyan hideg volt, akár az első igazán fagyos, téli hajnal.
– Ébredj már!
– dörrentek rá. Ezt most értette.
Nehezen emelte
meg a fejét, de rögtön elkapta a szédülés. Basszus – nyögte magában. – Tényleg
nagyon berúgtam. – A kezét a fejéhez emelve fordult hátra oldalfekvésből. Nehézkesen,
a másnaposok szenvedő mozgásával tolta fel magát az ágyon, hogy lásson is
valamit. A vendégházban volt. Valaki ágyba fektette és nyakig betakarta. Aki
pedig épp kiabált vele, ki más lehetett, mint a nagy Dörgeteg maga. A férfi
oldalt állt neki begörnyedve, valamit épp egy táskába pakolt.
– Mi? – Csupán
ennyi jött ki Dupont torkán, de teljesen úgy érezte, hogy ettől is menten
elokádja magát. Szinte élettelenül lógott a feje és a karjai is.
– Oa, hoy edaeéghem! Yek ifénóhemvo ossa het!
Lángenghihemvo le úh Seerana, ah míjkehemvo ae urhaslah! – A duril nyelve
gyorsan forgott.
– Ó, fogjad
már be! – sóhajtott a saját nyelvén az átvonzott. – Csak hagyj békén! – Mintha
semmi baja nem lenne, gyorsan visszafordult és a fejére húzta a zöld plédet,
viszont ezt nem hagyták annyiban. Smis letépte róla.
– Nuhu víjkelevhemvo! Míjkehemvo ae urhaslah!
– Gondolom még nem mondtam – kezdett bele
halkan, aztán egyszer csak felcsattant –, hogy milyen undorító ez a nyelv! –
Végig franciául beszélt. Igazából csak most nézte meg igazán magának a dühöngő
Dörgeteget.
Eddig csak az
orránál húzódtak el a belilult véraláfutások, most viszont a bal szeme körül is
ott volt egy. Hirtelen beugrott neki, hogy is végződött a tegnap este. Smis
leundorítózta és minden oka megvolt rá. Szörnyen viselkedett.
Lassan a szája
elé emelte a kezét és az ujjába harapott. Tényleg olyan volt, mint egy vérbeli
hülye cafka, egy ostoba liba, egy erőszakos zsarnok. Pedig nem akart. Ő nem
ilyen, de egyszerűen túl sokat ivott és ilyenkor mindig kijött belőle az állat.
Amikor
következőre feleszmélt, a lassanhaló már a kagylófüzéres ajtórésből nézett
vissza dühösen. Olyan megvető pillantásokat vetett rá, hogy Dupont
legszívesebben elsírta volna magát. Hát még mindig haragudott.
– Te. Hajó.
Most – tagolta a fattyú, hogy a lány megértse.
Bocsánatot
kell kérnem – foglalta össze magában lebiggyedő ajkakkal. Mégis, ahogy most
látta a kapitányt, inába szállt a bátorsága, torkán akadt a szó. Ugyan nem
kell, hogy a legjobb barátok legyenek, mégis, jobb lenne, ha nem haragvással
teli utaznának együtt, legalább sikerüljön elviselniük egymást. Hasonló
gondolatok jártak a fejében, már nem érdekelte, hogy egy hetes kitérőt kell
tenni a kis szőkeség miatt, csak ne égesse ennyire a férfi a tekintetével. Ez
mindennél rosszabb volt, mintha egyenesen a lelkébe látott volna. Csak akkor
bírt utána szólni, amikor eltűnt az ajtóban.
– Smis! –
kiáltotta. – Smis!
A másnaposság
keserű zsibbadtságát legyőzve kúszott végig az ágyon és lábra akart állni,
viszont amint a talpa a földet érte és ránehezedett, össze is csuklott. Csak
most hasított belé a fájdalom, eddig észre sem vette.
A kapitány
méltatlankodva kukucskált vissza, amikor a lány már a földön ült és a botokkal
rögzített bokáján csodálkozott a kíntól szipogva. Viszont nem segített neki.
Majd még ő! Amilyen hisztit levágott tegnap, aztán még jól be is húzott neki,
majd pont ő fog segíteni. Szerencséjére, vagy éppen Helénáéra, éppen arra járt
az ifjú Kerlen, így Smis őt kérte meg, hogy vakarja fel a padlóról az
átvonzottat, mert sietniük kell. Ezt követően a táskát a vállára csapva igyekezett
egyetlen szerelme, a hajója felé.
Amikor az ifjú
Kerlen beért, Dupont már-már hisztérikusan zokogott. Most így, az alkohol
másnapi gyilkos hatásában zuhant a vállára minden. Nem csak az zavarta, hogy
itt van Dydralison, sem az, hogy a családjától távol. Más súlyok is nehezedtek
rá, kénytelen volt beilleszkedni ebbe az új, ismeretlen világba és ez sokkal
nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Egyszerűen nem bírt az itteni értékekkel,
nem tudott kiigazodni senkin és semmin, mégis muszáj volt úgy tennie, mintha
teljesen nyugodt lenne, különben nem fogják tisztelni. Kényszeresen be kellett
ismernie, hogy már nem csak a hazajutás számított, hanem az oda vezető út is. Elkezdték
érzelmek fűzni az itteniekhez és ez jobban lesújtotta, mint a sajgó bokája. Úgy
érezte, hogy mindent elrontott, a kezdetektől fogva.
– Heléna! –
Kerlen bágyadt mosollyal ült le mellé, a sok megaranyult könnyet látva aggódni
kezdett, de ezt nem szerette volna kimutatni. Meleg, finom ujjaival elsimított
egy tincset a lány homlokából.
Hacsak
belegondolt, hogy milyen hülyét csinált magából az első találkozó alkalmával… a
táskája meg a pénz, csak ez járt a fejében. Azt hitte, hogy úgyis mindegy, csak
egy álom, s most mégis, még mindig itt volt.
– Ne törődj a
kapitánnyal – folytatta a fiú búgó hangon, bár a hangja még mutált. – Mindig
ilyen morcos, nem te tehetsz róla.
– Olyan ostoba
vagyok – szipogott az átvonzott.
– Miért lennél
az? – nevetett a fiú, az egyik karját átvetette a lányon.
– Mindent
elrontottam.
– Ez az
átkozott likőr! – háborgott Kerlen.
– Mi?
– Mindenkit
érzékennyé tesz!
– Nem, drága
Kerlen, ez nem a likőr…
– Csak
másnapos vagy, azért hiszel ilyeneket.
– Nem
gondolom. – A csuklójával letörölt egy meginduló könnycseppet. – Nézz már rám,
illek én ide?
– Hát, már
elég szépen beszélsz – mosolyodott el. – Más meg nem nagyon számít.
– A
kapitányotok gyűlöl.
– Ő mindenkit
gyűlöl – legyintett. – De magát a legjobban.
– És nem értek
itt semmit – sorolta a sérelmeit. Akaratlanul is eszébe jutottak a vízben úszó
holttestek. – Egyáltalán nem illek ide.
Kerlen a leány
álla alá nyúlt és felemelte azt. Eddig nem látott benne semmit, hiszen a fiú
körülbelül hat évvel fiatalabb lehetett nála, most mégis végtelenül jóképűnek
és komolynak tűnt.
– Mi sem értünk
téged, Heléna.
– Hát ez remek
– kuncogott nehézkesen.
A fiú előre
hajolt, vörös szemeivel mélyen a lány barna foltokkal szabdalt zöld íriszébe nézett.
– Meséljek
valamit? – kérdezte.
– Az most tök
jó lenne – bólogatott.
A sasidomár
egy könnyed mozdulattal felállt, a térdei olajozottan mozdultak. A mai nap
szimplán csak egy fényes, térdig érő, szakadt bőrnadrágot vett fel, semmi mást.
Néhány szőke hajtincs az arcába omlott, ahogy kissé lehajolt, hogy felsegítse a
franciát.
– Mi történt a
lábammal? – kérdezte a bokáját vizsgálgatva. Nagyon fájt neki és magától nem is
tudott menni, már csak a kiegyenesítő botok miatt sem.
– Majd arról
is szót ejtek – jelentette ki magabiztosan, aztán lassan lépkedni kezdtek
kifelé.
Jelenleg
nagyon nem jött jól, hogy a stég olyan hosszú volt és nem túlzottan széles, de
legalább a friss levegő kissé elcsendesítette Heléna szédülését. Még mindig érezte
a likőrt a szája szélén, a maga érdekében próbált nem törődni vele.
A fiú
egyenesen a partra vezette őt, ahol mindenki ügyködött, Seerana pedig messziről
figyelte őket. Dupont lépett volna tovább, viszont Kerlen lecövekelt a nádas
szélén, a stég legvégénél.
– Most értesz?
– Bólintást kapott válaszul. A stresszes helyzet megint kihozta ezt belőle. –
Nézd meg őket! – mutatott körbe a szigeten. – Nézd meg a hajót, a legénységet,
a boszorkát! Mit látsz?
– Öm… –
hebegte az ajkába harapva. Mégis milyen kérdés ez? – Egy összeszokott csapatot.
– Nézd meg
jobban!
– Kalózokat?
– Azon belül.
– Nem tudom,
mire gondolsz – fordította felé az orcáját értetlenkedve.
– Mindenki más
– fejtette ki. – Együtt nézve tényleg egy összeszokott közösség, viszont
egyesével mindenki mást.
Heléna
végignézett rajtuk. Először ott volt az árnyékléptű, a német, fekete bőrű, okos
nő. Aztán ott voltak többen is, öregek, fiatalok, kedvesek és morcosak,
vékonyak, izmosak és kövérek. Volt, aki köteleket húzott, volt, aki hordót
gurított és olyan is, aki csak ült és a fegyverét élezte. Kopaszok és dús
hajúak, beszédesek és némák. Dupont annyira belemerült a látványba, hogy szinte
észre sem vette a következő kérdést.
– Honnan
vetted, hogy kalózok vagyunk?
– Eh – kellemetlenül
megvakarta a fejét –, olyan… egyértelmű volt. Úgy értem, hogy azonnal levágtak
a szemem előtt egy kézfejet – nyelt egy nagyot a mondat végén.
– Azért
vagyunk kalózok, mert mi mindenhonnan kilógunk. Durilok vagyunk, igen, de még
azoknak sem túl jók – vonta meg a vállát.
Dupont tágra
nyílt tekintettel figyelte, dús ajkai lassan nyíltak szét. Érezte a fiú
melegét, a belőle áradó borszagot, ami sós tengerlével keveredett.
– Oehar –
bökött a férfi felé a fejével –, ő gladiátor volt a Tűzben, de túl erőskezű,
ezért nem tett jót az üzletnek, így kidobták. Castor fiatal korában állítólag
egy nagyúrnál szolgált, de mindig csak olvasott. Bár erre már ő sem emlékszik
igazán.
– És te?
Kerlen
halványan elmosolyodott.
– Engem
kötélre ítéltek.
– Miért? –
sápadt el teljesen a lány.
A fiú nem
válaszolt, csak sokatmondó szemekkel nézte a lányt. Ebből rögtön tudta, hogy
nem szabad firtatnia a dolgot.
– Seerana
azért nem mer nagyobb városokba költözni, nehogy ráismerjenek. Egy átvonzott
drága kincs, viszont egy mágus is legalább olyan értékes. Túl sokan ácsingóznak
rá, hát itt bújt el.
Az átvonzott
akaratlanul is a nőre tapadt. Tényleg ilyen sorsa lenne itt? Sosem lehet teljesen
biztonságban.
– Mindannyian
kilógunk – összegezte a szőke. – Hát akkor miért pont téged néznénk ki?
Heléna
elmosolyodott.
A képbe
nemsokára besétált Smis. Komolyan váltott néhány szót a boszorkával, aki nem
győzött neki válaszolgatni.
– És ő? –
faggatta visszafojtott hangon.
Kerlen
láthatóan visszább vett.
– Ugyan téged
nem nézünk ki, Heléna, Dörgeteg viszont a különlegesebbnél is különlegesebb
eset. Mint már tudod, vannak a durilok és a reanok. A lassanhalók és a
gyorsanhalók.
– És ők
utálják egymást.
– Utálják? –
hörgött fel az idomár. – Gyűlölik. Tiszta szívből. Smis mégis egy ilyen szerelemből
született.
Így már több
minden is érthetővé vált, az ellentétes személyiségvonások is, de egy dolog még
nem.
– És miért
ilyen nagyon komoly mindig? – tette fel a kérdést viccelődve, viszont túlontúl
szomorú arckifejezést kapott vissza.
– Ebbe ne
menjünk bele – mondta a fejét rázva, de most Heléna cövekelte le magát.
– Kérlek!
Talán könnyebb lesz, ha tudom, miként álljak hozzá!
Mély levegőt
vett a fiú és megrázta magát.
– Meg fog
ölni… – mormogta.
– Majd
megvédelek. Kérlek, mondd el, hogy miért ilyen megkeseredett! – Önkénytelenül
és felé sandított. Még mindig Seeranának magyarázott. Az egyik kezével dühösen
mutogatott, a másikat a csípőjén pihentette, közben hol az egyik, hol a másik
lábára tette át a súlyát.
– Én se tudok
róla sokat… csak annyit, hogy az apja, aki égi duril… nagyon csúnyán elintézte
az anyját, amikor a kapitány alig volt tíz esztendős. – Heléna ajkai jobban
szétnyíltak. A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy elképzelte a pici, akvamarin
szemű fiút, hogy miket láthatott. – A bátyját elvitte magával, de Smist magára
hagyta. Ennyit tudok.
Dupont meg se bírt
mukkanni. Mélyen magába mélyedve hallgatott.
– Kérlek, ne
mondd el neki, hogy elárultam! – könyörgött.
– Dehogy, nem
fogom. – Egy röpke másodpercre mosoly futott át a száján, de aztán megint
elkapta a komorság.
Nem csoda,
hogy Dörgeteg mindig ilyen nyomott. Valószínűleg megragadt annak a sokkolt
kisfiúnak az érzelmi szintjén. Nem lehetett érte hibáztatni.
Hirtelen
aztán, hogy felderítse a fiú kedvét is, témát váltott.
– És hogy jön
ide a fájós bokám?
– Ja, hogy az?
– vihogott. – Csak egy kis bizonyíték, hogy máris közénk tartozol!
– Attól
tartok, hogy nem értem – sandított.
– Én nem
tudom, hogy tegnap mi történt pontosan kettőtök között. Mi csak annyit láttunk,
hogy fúriaként kitörsz az erdőből és akkorát behúzol a kapitánynak, mint nő még
soha.
Heléna a szája
elé kapta a kezét. Teljesen elképedt.
– H-hogy mi?
– Bizony! Jó
volt nézni!
– De hát… –
Szégyenében a tenyerébe temette a fejét. – Én nem is emlékszem rá! – pislogott
kétségbeesetten.
– Ne
csodálkozz! Mikor újabb ütésre emelted a kezed, kicsúszott alólad a talaj és
kiugrott a bokád. Ezután jobban le kellett itatni, hogy helyre tudjuk tenni –
röhögött jókedvűen, viszont a lány szóhoz sem jutott.
Fülig pirultan
kapkodott levegőért. Nem elég, hogy összeveszett a fattyúval és feltehetően az
új lány megutálta, de még ennyire le is járatta magát…
– Vicces volt
– verte hátba Kerlen.
– Kötve hiszem
– simított végig nyögve az arcán.
– Jó lesz, ha
leraklak a boszorkánál? Mennem kéne segíteni – váltott aztán hirtelen.
– Persze –
sóhajtott lemondóan a lány.
A fiú oda is
kísérte, egy ügyes mozdulattal leültette a földre Seerana lábához, aztán a hajóhoz
futott. Smis ekkor már nem volt ott. Akkor biztos nem egyezett volna bele, hogy
idehozza.
Az árnyékléptű
összeszorított szájjal, együttérzően tekintett le rá.
– Jól vagy? –
gügyögött neki, Heléna pedig válaszul bágyadtan elmosolyodott. – Másnapos vagy?
– Azt hiszem –
dörzsölte meg a fejét.
– És a lábad?
– Azt inkább
ne is említsük. Mit beszéltetek Smisszel?
– Csak
elmondtam neki a véleményem erről az egészről.
– Miről? –
kíváncsiskodott.
– Arról ott! –
bökött az orrával a fedélzet felé.
A tegnap
érkezett szőke szépség a korlátnál támaszkodott és Seerana szigetét méregette,
elég sokatmondó arccal. Heléna próbálta menteni a menthetőt, így amikor a lány
feléjük pillantott, integetni kezdett, de az az állát felvetve elfordult tőlük.
A reakció enyhén szólva lesújtotta az átvonzottat.
– Azt hiszem,
hogy nem kedvel – jegyezte meg.
– Nem kedvel
ez senkit! Elkényeztetett liba, és Dörgetegnek nem vele kellene törődnie, te
megfizetted, ennek meg csak szívességet tesz.
A tegnap
történtek fájó emléke azonnal belehasított Dupont-ba.
– Ne, ne mondd
ezt! Menjünk csak, amerre kell, nem vagyok én olyan fontos!
– Dehogynem!
– Én tegnap
beszéltem erről vele és…
– Igen, láttam
az eredményét – röhögött a boszorka.
– Ne, én úgy
szégyellem magam – vonyított fel és ismét a tenyerébe temette az arcát. Seerana
csak legyintett.
– Hidd el
nekem, látott már rosszabbat, ráadásul még jogos is volt a felháborodásod.
– Nem… menjünk
csak arra, amerre kell. Lehet, hogy nem véletlen ez az egész – mosolygott
kesernyésen –, és ott lesz majd, aki átvonzott.
Sokáig nézte
az árnyékléptű a másikat. Ugyanazt az öltözéket viselte, mint tegnap, de nem kell
mindig ezt hordania majd, rengeteg másikat is tett el neki. Néhány díszesebb
darabot is, az ígért könyvekkel együtt.
– Igazad van –
mondta, közben leült mellé. Gondosan tűrte maga alá a zöld coscát. – Legyünk
türelemmel.
~*~
Nehéz üresség
lepte el a lány szívét, ahogy Seerana eltűnt a horizonton. A Nap már lemenőben
volt, a szél fújdogált, a tenger morajlott és a hullámok magukba nyelték a
boszorkát. De az utolsó pillanatig integettek egymásnak. Hát elkezdődött.
Elkezdődött a kaland, ami során egy ijesztő, új világot kell bejárnia egy olyan
személyt keresve, akiről az sem tudja, hogy kicsoda.
Nagyot
sóhajtva megfordult és a korlátnak támasztotta a derekát, a mankóit egy kicsit
félretette, eléggé nyomták a hónalját. Körülnézett a fedélzeten, ami teljesen
üres volt. A legénységet már nem nyűgözte le a Szép Heléna gyönyörűsége,
hozzászoktak és a dologhiány miatt a kabinjaikba vonultak. Most mindenkinek
jutott külön. Túl kevesen maradtak.
Mit lehetne
csinálni? – gondolkodott Heléna. Talán csak idekint kéne ücsörögni? Az nem
lenne túl hasznos. Esetleg átnézhetné a holmikat, amiket a boszorkától kapott.
Vajon hol lehetnek?
Rosszkedvűen
pislogott a kapitányi kabin felé. Smis már az elindulástól kezdve odabent volt,
még csak egy mukkanás sem szűrődött ki. Megfogta a sebtében tákolt mankókat és
az ajtóhoz lépkedett. Olyan csend volt, mint remélte. Kis habozás után
bekopogott a kabinba, de nem jött válasz, ő azért mégiscsak merészkedett
belépni.
Halkan
csikordult az ajtó a nyitása nyomán. Meglepetésére a férfi ugyanolyan
félájultan feküdt az ágyán, mint amikor a mérget mosta ki a szervezetéből a
boszorka. Szemhéja félig lecsukva, az ajkai szétnyílva, dobszerű mellkasa
lassan emelkedett fel-alá. Dupont félve sietett oda hozzá, de a férfi
szerencsére felfigyelt a hangra és felemelte a fejét. Nagy kő esett le az
átvonzott szívéről.
– Fotut vekahem?
Ugyan nem
értette, mégis válaszolt.
– Seerana –
csak ennyit mondott, Dörgeteg felfogta és az ágy végében álldogáló láda felé
nézett.
Heléna
odabotladozva felnyitotta az egyszerű, díszítetlen tákolmány tetejét, amikor
viszont belekukkantott, majdnem kiejtette az ujjai közül a fedelet. A
legnagyobb meglepetésére a férfi telepakolta női holmikkal. De ezek mindenképp
az ő holmija, hiszen a kötetek is itt voltak. Kérdő pillantást vetett a duril
felé, viszont az megint katatón állapotban hevert. Mi baja lehet? Úgy értve,
hogy fáj neki? Megbolondult? Ezért pakolt be neki a saját kabinjába? Azt
akarja, hogy itt lakjon? Arra számított, hogy a fedélzet alatt kap majd egy kis
lyukat, mint a többiek, erre meg a kapitány azt szeretné, hogy itt lakjon?
Vele? Ezen az egyszerre ijesztő és csodás helyen?
A kábulattól a
lány az ágyra esett ülve. Döbbent tekintetét végigfuttatta jövőbeli lakhelyén.
A hatalmas teremben az ajtó mellett egy szekrény állt, azzal szemben pedig a
fekhely, ahol akár négyen is kényelmesen elfértek volna. A lábánál a hatalmas
láda a holmijával. A faron teljes hosszban szétterülő, mozaikszerűen, kis
négyzetekből összerakott ólomüveg ablak előtt egy íróasztal állt, rajta
papírokkal. Az ágy mellett pedig két emelvény állt két öblös tállal: az
egyikben bor, a másikban tiszta víz. Ennyi. Ennyi volt a berendezés, csupán a
legszükségesebbek.
– Fotu aheb? Fotut vulihem? – A kérdése
vége fájdalmas nyögésbe ment át.
Dupont
megrettenve ugrott fel, amilyen gyorsan tudott. Smis a vállát markolta
eltorzult arccal. Ennyire fájna neki? A jelét sem mutatta.
A lány egy
kisebb tégely felé nyúlt, amit Seerana rakott el külön. Felnyitotta a tetejét,
rögtön megcsapta az orrát a menta tiszta illata. Tudta, hogy ezzel kell
fertőtleníteni a lassanhaló sebeit.
Nehézkesen
ugyan, de felé lépkedett. Leült az ágy szélére, majd óvatosan elvonta a férfi
erős markát a bőrétől. Megint nem volt rajta felül semmi, ezért azonnal a szeme
elé tárult a nyílt, elfeketült seb. Az arca akaratlanul is elfintorodott, de
azonnal a krémbe nyúlt. Smis a meglepetéstől ellenkezni kezdett, Heléna viszont
franciául vakkantott rá. Ezt ő nem értette, a hangsúly viszont mindent elárult,
így nyugodtan feküdt vissza. Mindenét marta a kenőcs, talán jobban fájt, mint a
mérgezés és a teste lebomlása. De használt, és amúgy is kénytelen volt megbízni
az átvonzottban. Nem szerette magát gyengének mutatni, ezúttal viszont a teste
túlságosan rossz állapotban volt ahhoz, hogy mindenki előtt adja magát. Kellett
legalább egy hellór, aki előtt szenvedhetett. Milyen kár, hogy pont Heléna lett
az.
Miután
végeztek, Dupont visszacsavarta a dobozka tetejét, és nehézkesen a ládához botladozva
beledobta. Ezután néhány könyvet vett ki, amennyit csak bírt és megindult az
ajtó felé, hogy egyedül tudjon olvasgatni a fedélzeten, amíg még volt fény.
– Fáj? –
Hirtelen szólalt meg Smis, fél könyökére emelkedve bámulta a távozót. A lábát
vizslatta. Heléna bólogatott.
– Sajnálom –
mondta a saját szemére mutatva. A daydralisi nyelven beszélt, mégis, Dörgeteg,
mintha meg se értette volna.
Ekkor villant
be az eszébe valami. Gyors mozdulattal, kicsavarodva és a nyelvét kidugva
kezdett el kutatni a csípőjénél, a cosca alatt. A férfi kíváncsian méregette,
egészen addig, amíg egy ugyanolyan bőrszatyor nem landolt az orra előtt, mint
az azelőtti. Íves, vaskos szemöldökét összevonva lazította ki és nézett bele.
Dupont reggel ejtett temérdek aranykönnye volt benne.
Smis
meglepődve pislantott fel rá.
– Sírtál?
– Az a jó
neked, nem? – kérdezte, és ezzel magára is hagyta a lassanhalót, hogy a tat árnyékában
ücsörögve olvasgathasson.
Végre nem
nyomta a lelkét semmi. Teljesen nyugodt volt, akár a körülötte hullámzó, barnás
vizű Gavril.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése