7. fejezet

Sziasztok! :)

Meg is hoztam nektek a hetedik fejezetet, ami kicsit lazább, de nagy dolgokat indít el... ha nem is a közeljövőben, de később biztosan.

Mindenkinek jó olvasást kívánok! :)

Hagyjatok megjegyzést, pipát, chat-üzenetet, iratkozzatok fel, miegymás! :)

7. fejezet

Heléna nagyot sóhajtva koppantotta meg a tarkóját a szépen faragott korláton. Mint mindig, most is félig a tat falának támaszkodva ült. Sandán pillantott fel a gyertyára, amit saját magával tapasztott fel a fára. Már majdnem csonkig leégett. Észre sem vette, ahogy elröppent az idő, annyit írt.

A kapitányi kabin ajtaja félig nyitva volt. Halványsárgás fény derengett ki rajta, pont úgy, mint amikor kijött, hogy távol lehessen a duriltól. Épp most viszont hallatszott a férfi lélegzetének suhogása és a gyertyák kialudtak odabent. Ezután a súly alatt megnyekkent a hatalmas ágy: Smis lefeküdt aludni. Így már egyedül csak ő volt ébren a hajón, s ennek a gondolatnak a kísérteties fuvallatától mindenegyes szőrszála felállt. Elmélázva nézett fel a két holdra. Kint töltött éjszakái során már pontosan megfigyelhette, hogy a kisebbik miként tesz meg egy teljes kört a nagyobb körül. Amikor elindul, akkor épp csak látszik mindkettejük halvány karimája, amire pedig teljesen megkerüli, a Nap felbukkan a horizonton. Gyönyörű látványt nyújtott, Dupont szívébe mégis valami szomorúság költözött, amikor rájuk nézett. Maga sem értette.

Az alsó ajkát harapta, amint kinyitotta az egyszerű, bőrrel borított könyvecskét. Épp még csak az imént csapta össze, máris megnyikordult újra a gerince. El akarta olvasni, hogy mit írt bele. Seerana szerint az a legjobb, ha naplót vezet, úgy minden megmarad írásban, ha esetleg elfelejtené a dolgait. Ezért az adott kötetek közé csempészett egy üres, elsárgult lapú naplót. Az alkalmat kihasználva pedig Heléna írni kezdett valami madártollal, amit Dörgetegtől lopott, amikor nem figyelt.

Gyengéden végigsimított a megszáradt tinta nyomán legfölül, ahova a dátumot írta. Egyelőre csupán ez volt az egyetlen, amit bizonytalannak tartott.

Isten tudja, hányadik év hányadikán, megérkezésem ébren töltött talán hetedik napja. Mától ez legyen hétfő, január elseje.

Anyámtól a Heléna nevet kaptam, apámtól a Dupont nevet örököltem. 1992. Június 21-én születtem meg a nagyanyám kádjában. Már késő volt anyut kórházba vinni. Az ő nevük egyébként Marianna és Mathias. Elvileg egyke vagyok, de ki tudja. Állítólag apu különösen jóképű férfi volt fiatalabb korában.

Bár nem hiszem, hogy ezek különösebben megváltoznának, de a biztonság kedvéért leírom. Seerana azt mondta, mindent jegyezzek le, tehát így is teszek.

·         Azt hiszem, hogy legutóbb 167 centiméter voltam

·         50 kilogramm

·         A hajszínem természetes barna, sosem volt festve

·         A szemem zöld, barna foltok vannak benne a pupillám körül

A lány akaratlanul is elmosolyodott. Ki tudja, hogy van-e itt tükör, és ha van, akkor látja-e majd bennük ezeket az apró csúnyaságokat. Mindig is gyűlölte őket, most mégis bármit megadott volna azért, hogy még egyszer megvizsgálhassa.

Amikor ide kerültem, épp 2015 volt odaát. Talán augusztus 13 körül, de aznap nem néztem meg a dátumot. Közel két hónap telt el azóta, hogy hazajöttem New Yorkból és elszabadultam a rohadéktól. Na, ő az, akit nagyon szívesen elfelejtenék, így még csak a nevét sem szeretném megemlíteni. Itt a tökéletes alkalom, hogy elengedd őt, Heléna!

A lány elkeseredett arccal gondolt vissza a férfira. Tényleg ki akarta törölni az emlékei közül, már nyolc éve meg kellett volna tennie, de úgy tűnik, hogy ehhez át kellett kerülnie egy másik világba.

– Dögölj meg, Geroge – súgta magának, majd tovább olvasott.

Az utolsó emlékem otthonról, hogy apuval boroztam a teraszon, anyu pedig bent mosogatott vacsora után. Nem engedte, hogy segítsek neki, minden munkát kivett a kezem alól, olyan hálás volt, amiért hazamentem végre hozzájuk. Pedig semmire sem vágytam jobban, mint elterelni a gondolataim. De erre végül is apa borzasztó szóviccei és a frissen olvasott regényéről alkotott véleménye is elég volt. A borról nem is beszélve. Bár az itteniekhez képest bármelyik márkás csak lőrének tűnik.

A házunk messzebb volt a civilizációtól. Egy kis faluban nevelkedtem fel, de még attól is távolabb laktunk. A szüleim nagyvárosi gyerekek voltak, így amint kiderült, hogy anyu terhes, elhatározták, hogy nekem nem olyan gyerekkort akarnak, ezért építettek egy tanyaszerűséget az isten háta mögött. Viszont pont ez lett a vesztük. Talán mindenki jobban járt volna, ha nagyvárosban nevelkedem és falura vágyok, minthogy falusi csitri létemre húsz évesen elszököm egy világvárosba.

De akkor az már nem érdekelt. Csend volt és nyugalom, a Nap épp lement és a távolban kezdték befejezni a kaszálást. Éreztem a frissen vágott szalma illatát, ami a virágoskertben növekvő rózsáéval keveredett. Emlékszem, hogy teljesen belemerültem. Apám pedig csak beszélt és beszélt, elnézte nekem azt, hogy három éve egyszer se néztem vagy telefonáltam haza. Csak mondta.

Az arca simára volt borotválva, mint mindig. A haja, bár megőszült már javarészt, még mindig dús volt. Tőle örököltem a zöld szemeket és a gömbölydedebb arcformát. Még emlékszem az arcára. Anyuéra is. Tőle az orrom, a szám és a hajam árnyalatát kaptam. Mindig kedvesen mosolygott, akárcsak apa, viszont az első napokban megdöbbenve láttam, hogy mennyit öregedtek, mióta elmentem. Valószínűleg miattam. Azt se tudták, hogy hol vagyok.

Aztán amint tíz óra lett, elköszöntem és felmentem aludni. Éppen jókor, hiszen apa már majdnem rágyújtott. A New Yorkban töltött éveim alatt én is keményen bagóztam, viszont a francia levegő kitisztította a tüdőmet és nem akartam újra visszaszokni, de nem sok kellett ahhoz, hogy kérjek egy szálat.

Az emeletre érve átöltözés nélkül feküdtem be az ágyba. Magamhoz öleltem azt a márkás táskát, amire annyit spóroltam, aztán elaludtam. Olyan érdekes, hogy még ennyi idő elteltével, talán egy hét után is emlékszem, hogy mit álmodtam aznap éjjel. Nem arra gondolok, amikor csak azt hittem, hogy álmodok, de már Daydralison voltam, hanem az azelőttire. Bár az is olyan élénk volt, mint ez a világ. Mindig is borzasztó élethűen álmodtam, rengetegszer előfordult velem, hogy a kettő annyira összeolvadt, hogy néha úgy ivódtak be a tudatomba, mintha valódi emlékek lennének. Aztán persze mindig leégtem, mert sosem voltak azok. Ilyen volt például, amikor szentül meg voltam győződve, hogy édesanyám pusztán véletlenségből elvágta a kezem, amikor én sonkát akartam csenni még ebéd előtt. Hiába meséltem ezt neki, nem hitte el és esküdözött, hogy sosem történt meg.

Az utolsó otthon töltött éjjelemen anyám rózsáskertjéről álmodtam. Az egész kertünket ezek a virágok borították, én pedig köztük jártam teljesen nyugodtan, sugárzó arccal és boldogan. Néha hátra-hátra néztem, a szüleim egymásba kapaszkodva integettek nekem a teraszról. Én ekkor már messze jártam tőlük, épp, hogy csak a körvonalaikat láttam. Aztán… nem is tudom. Csak egy kézre emlékszem, két erős karra, amik megragadtak és felrántottak az égbe. A jobbon egy karkötőként csuklóra kötött bőrpánt volt, a közepére két kék kagylót kötöztek. Az ékszer fölött pedig egy hosszú sebhely nyúlt el, mintha korbács okozta volna vagy valami nagyon mély vágás. Nem forrt be teljesen, mélyedésként húzódott az alkaron.

Ezután arra ébredtem, hogy valaki vízbe ugrott velem és épp a part felé tartunk. Borzasztóan féltem. Emberileg ösztönös zuhanással álmodni, viszont arra kelni, hogy az volt a valóság, teljesen más érzés. Azt hittem, hogy meg fogok halni. De nem így történt.

Volt még tovább is, de túl sok volt a fájó emlékkép, hogy most mindent végiggondoljon, így hát becsapta a könyvecskét, letette maga mellé, majd nehézkesen felállt. Még mindig borzasztóan fájt a bokája, be sem mert nézni a kötés alá.  Így jár az, aki ok nélkül, részegen kötözködik egy kalózkapitánnyal. Basszus, mekkorát húzott be a durilnak! Józanon nagyjából hozzászólni sem mert, részegen pedig elmondások szerint úgy kötözködött vele, mint egy nagyszájú szajha. Kicsit rosszul érintette, amikor Castor nevetve egy kurtizánhoz hasonlította, de a kedves kacagása miatt megbocsájtott neki. Az indulás óta még mindig sokszor szóba jött a dolog, persze gondosan ügyeltek arra, hogy a kapitány nehogy kifülelje. Úgy tűnt, hogy ez kellett Helénának, hogy mindenki jóindulattal legyen iránta.

Ahogy felállt és a könyökét megtámasztotta a míves, csiszolt korláton, az éjszakai szél finoman végigsimított rajta. Belekapott földszínű hajába, amit most egy ronggyal kötött össze hátul, és meglebegtette a mell fölött és deréktájt megkötött világoskék coscáját. Az anyag finoman libbent a teste körül, ahogy hullámzott a szélben, sokszor csupasz combjának csapódott.

Kémlelte a távolt, de nem látott mást, csak vizet. Tegnap zöldes színű tengerre tértek át, ami olyan tiszta volt, akár egy pohár csapvíz. Félelmetes látvány, ahogy egyszer csak az áttetsző szépség, az ezüsttestű halak tömege a sötétségbe veszett. A leány rettegve gondolt arra, hogy milyen mély víztömeg húzódott el alatta, hogy még ebben a tisztaságban sem lehetett látni az alját. Ha jönne egy nagyobb lökés, ő pedig beleesne…

Valaki hatalmas, meleg keze óvón simult el Heléna szeme előtt, ő mégis összerettent az érzéstől és aprót sikkantva fordult meg. Smis állt mögötte, ajkai görbe mosolyra húzódtak. Élvezte, hogy megijesztette a lányt, s ugyan be nem vallotta volna, de azt is, ahogy egymásnak feszültek.

– Mégis mit csinálsz? – korholta Dupont furcsa akcentussal a daydralisi nyelven. Botladozva vonta ki magát Dörgeteg karjaiból és utána felé fordult.

Göndör, ébenfekete fürtjei kócosan omlottak a kulcscsontjáig. A borosta már csúcsosodott az állán, kis híján már szakállnak kellett volna hívni. A szeme és az orra körül még mindig ott sötétlettek a véraláfutások. Úgy tűnt, hogy az orrtörése nem is marad nyomtalan, görbén állt és kisebb bütyök ütközött ki rajta. Az átvonzottnak mégse igazán ez szúrt szemet, hanem, hogy a férfi tekintetében milyen játékos csillogás pislákolt, ami egy kis borúlátással is vegyült. Mégis hogy lehet ilyen kifejező a tekintete? Minden porcikája más-más érzésről tanúskodott. Az ajkai kihívóak, maga a tartása pedig végtelen büszkeséget sugárzott, még az állát is felszegte kissé.

– Nuhu vulihemvo ae ahae-at! – súgta búgó baritonon, közben ő is ráhelyezte a súlyát a körbefutó korlátokon, de háttal a víznek.

Dupont-nak kellett egy kis idő, amíg feldolgozta az információkat, de komolyan belegondolva és magában ismételgetve végül felfogta.

– Ne nézzem a vizet?

Smis bólintott.

– Miért?

A férfi megragadta finoman a leány karjait, megfordította, a tekintetét pedig a két holdra terelte, majd a saját nyelvén lassan, hogy minden szót megértsen és megízleljen, mesélni kezdett.

– Látod? – mutatott fel az égre. A lány egész eddig még sosem látta ilyen gyengédnek, ilyen nyugodtnak a lassanhalót. Szinte már ijesztő volt. Bár lehet, hogy csak a gyógyfüvek bódították el. – A kisebbik hold elbújt az anyja mögé.

– Az anyja?

– Ők anya és lánya.

Heléna somolyogva kacsintgatott a kapitány felé, aki viszont le sem vette a tekintetét az égitestekről. Csodás volt látni, hogy ezek az emberek, akik még tudományos szempontból nem tartanak ott, hogy tudják, azok ott fönt csak kő, gáz és jég, milyen fantasztikus történeteket találtak ki magyarázatul. Akárcsak a Földön régen. Már persze sokkal másabb. És felemelő érzés volt a helyes választ tudni, mégsem rontotta el a történetet.

– Hogy hívják őket?

– Ylia. A leányét nem tudja senki.

– Hát nem kapott nevet?

– Leina nem akarja, hogy bárki tudja. Ylia lánya Leina gyengeségét mutatja.

– Ő a szél istennője, igaz? – Emlékezett a névre Seerana írásából.

– És a fényé.

– Miért csinált ilyet ilyen két gyönyörű dolog úrnője?

– Mert Pellón nem őt választotta. Persze nem tehetett róla. Ylia Pellón eléhaaraja.

Heléna szíve gyorsabban vert a szóra.

– Mint én Neorth-nak? – kérdezte nagyot nyelve.

– Ne légy oly naiv, mint ő. Eléhaarak nem léteznek olyan pórias lények között, mint mi. Az csak az istenek jussa.

– Mi is ez pontosan?

– Valami… sorsszerű, örök szerelem vagy efféle ostobaság.

– Te nem hiszel benne? – tette fel a felesleges kérdést. Persze, hogy nem hitt.

– Itt nincs nagy szerelem, Helené – nézte a nőt komolyan. – A lassanhalóknál kényszerből nincs, a gyorsanhalók pedig átvették ezt tőlünk. Itt csak asszonyok vannak, akik szülnek és férfiak, akik megesetnek. A lényeg a gyermek. A többi nem számít. Aki pedig a szerelemben hisz, csak áltatja magát. Nincs más szeretet, csak az, amit a szülő érez a vére iránt.

Az átvonzott néhány pillanatig elképedve bámulta a férfit. Gondolta, hogy van valami a háttérben, de ez túl kegyetlen magyarázat volt. Aztán megvonta a vállát és úgy döntött, hogy józanul is szembeszáll vele.

– Igencsak keserű ember lehetsz.

– Ember? – hőkölt meg egy pillanatra. Heléna összeszorított szemekkel és fancsali arccal javította ki magát.

– Hellór – mondta a reanokra és durilokra együttesen utalva.

– Miért?

– Csak az nem hisz a szerelemben, aki még nem érezte soha.

– Szerettem már, és gyűlölöm is magam miatta – jelentette ki magabiztosan, ez meglepte a leányt, de aztán felnevetett.

– És még ez sem győzött meg arról, hogy létezik?

– Az más volt. – Komoly arccal válaszolt. – Nem hirtelen és sorsszerű. Vagy harminc évet töltöttünk együtt.

Ez felettébb érdekelni kezdte a lányt, hisz olyan fiatalnak tűnt, de nem firtatta, inkább tovább haladt.

– És mi lett a vége?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Nem tudott nekem szülni, még csak meg sem esett soha, úgyhogy szétváltak útjaink.

– Ez nem szerelem – kacagott fel a lány teljes szívből.

– Elfecséreltem arra a nőre harminc évet az életemből, csak azért, mert kérte. Mellette maradtam, mert ő úgy akarta. Mi lehetne ennél szerelmesebb? – Látszott rajta, hogy kezdett dühbe gurulni. Ráncolni kezdte a homlokát, mert ép ésszel nem bírta felfogni, hogy mit akarhat tőle a zöldszemű szépség.

– Nem akarlak ennél jobban összezavarni – kuncogott.

– De, de mondd! – reccsent rá.

– Inkább mesélj nekem tovább – mosolygott rá kedvesen. – Miért nem szabad a vízre nézni?

– Mert Ylia elbújtatta a lányát.

– Ez így elég homályos.

Smis az ujjával körberajzolta a nagy holdat.

– Látod, hogy a kicsi már egyáltalán nem látszik? Az anyja eltakarta a szemét.

– Miért?

– Hogy ne lássa az istenek szörnyűségeit. Tudod, Helené, ilyenkor minden isten elveszti az ereje nagy részét és láthatóvá válik a birodalmuk. Ezért szörnyetegek védik őket, amik olyan rútak, hogy a legtöbb hellór már abba is belehal, ha meglátja őket.

– És ezért nem szabad?

– A szörnyek megérzik, ha meglátod az istenek csodás birodalmát. És akkor megölnek.

– Igazán kedves – morgolódott. – Tehát az istenek a víz alatt élnek?

– Hol máshol élnének?

– Nem tudom. Mondjuk az égben.

– Az égben? – értetlenkedett Dörgeteg.

– Ahonnan én jöttem, ott úgy tartják, hogy az isten a föld fölött él, a Mennyben.

– És akkor ott ül a felhőkön? Nem csap belé a villám?

Heléna arca már fájt a mosolygásból a férfi ostoba kérdései hallatán. Olyan szórakoztató volt így, nyugodtan, lazán. Akár egy gyerek. Tényleg… hisz már megállapított magában, hogy oka van annak, hogy a kapitány gyerekként viselkedik. Túl nagy sokk érte akkor, s most így éli ki.

– Nem tudom – felelte gyengéden.

– Milyen ostobaság ez! – Smis tényleg úgy háborgott, mint egy kisfiú, aki semmit sem ért.

– És mikor szabad újra a vízre nézni?

– Amikor a leány kibújik az anyja mögül. Akkor már minden hellór tudja, hogy az istenek újra erőssé váltak, a szörnyek pedig nyugovóra tértek.

– Te láttám már ilyet? – adta a szkeptikust.

– Csak egyszer. – Heléna meglepő választ kapott.

Kerekre nyílt szemekkel meredt a kapitányra. Nem lehet igaz, hogy látta. Legalábbis nem az istenek szörnyei lehetnek, olyan nincs. Ez csak egy mese. Tudatlan, ókori emberek meséje, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant.

Smis azonban, hiába volt nagy harcos és rettenthetetlen duril, egyszer sem nézett a vízre. Még kószán sem.

– Nem jössz aludni? – kérdezte aztán tőle a semmiből.

– Ó, nem – rázta meg finoman a fürtjeit. – Inkább még maradok. – Igazából csak nem akart vele egy ágyban feküdni. Így ment ez. Ha lefeküdt, akkor is az ágy legszélére húzódott.

– Ahogy gondolod – mondta, közben megindult befelé. – De tudod, ne nézz a vízre! – szórakozott jókedvűen, aztán eltűnt az ajtóban.

Kicsit megkönnyebbült szívvel nyugtázta a férfi távoztát. Ugyan most nem gonoszkodott, azért mégis, még így is ijesztő volt. Már csak azért is, mert nem fért a lány fejébe, hogy miért bánt vele hirtelen ilyen kedvesen. Talán mert gondozta a sebeit? Ez ennyire hozzákötötte volna?

Sóhajtva hajtotta le a fejét és könyökölt a korlátra. Csak azért sem nézett le. Még, ha mese, akkor sem ér kockáztatatni. Ezért inkább azt a vékony vonalat figyelte, ahol a csillagos égbolt és a morajló, zöld tenger találkozott. Néha felkúszott a tekintete az égre, és egy ilyen pillanatban látott meg egy seregnyi fénylő pontot, amik gyorsan közlekedtek. Először azt hitte, hogy csillagok, de amint egyre közelebb és közelebb értek, egyértelművé vált, hogy közük sincs az égitestekhez. Medúzák voltak. Levegőben úszó, kéken és fehéren derengő kis fényfoltok, ráadásul rengeteg.

Dupont elképedve nézte a felé lebbenő állatkák áradatát. Vékony csápjaikkal úgy hajtották magukat előre, mintha vízben lennének. S egyre közelebb értek hozzá, mígnem végül teljesen körülvették a lányt, körbetáncolták, de nem értek hozzá. Az átvonzott hirtelen azt se tudta, hogy mit csináljon. Lélegzetvisszafojtva nézte őket, meg sem mert moccanni, túlságosan is félt attól, hogy a lények megcsípik vagy elmennek. Maga sem tudta, melyik aggasztaná jobban.

Aztán amikor végre már megbizonyosodott arról, hogy nem akarnak neki ártani, kinyújtotta a kezét a medúzaesőbe. A lények az egész hajó körül akkora oszlopban keringtek, hogy se a végüket, se a tetejüket nem lehetett látni.

Óvatosan ért hozzá egyhez, a kis medúza háta kocsonyaszerűen megremegett az érintése nyomán. Gyönyörködve bámulta az egészet. Ha másért nem, ilyen csodákért talán megérte. Álmodni sem merne még csak hasonlóról sem.

Aztán valami dübögni kezdett és megremegett a nyomán a víz. Mindig csak kettőt, akár egy szív, s a ritmusában gyűrűszerűen kisebb hullámok lökték meg a Szép Helénát. A hang pedig csak fokozódott, egyre hangosabbá vált.

A jelenségre Smis ijedten futott ki. Nem értette, mi folyik odakint, mégis minek doboghatna a szíve. Egy kis ideig azt hitte, hogy a sajátját hallja, viszont amikor kitört az ajtón és meglátta a sok kis medúzát a levegőben úszni az átvonzott körül, már pontosan tudta, hogy mi történik.

Gyorsan felszaladt a tat tetejére és felrázta az elszundikáló Oehart. Ezután rögtön maga kapott a kormányhoz, keményen megragadta, majd elforgatta. A kormányos azt sem tudta, hova kapjon döbbenetében. Sokat hallott már a jelenségről és ő maga is észlelte a szívszerű dübögést, mégis nehéz volt elhinnie.

Dupont egy újabb medúzát megbökve nézett fel a két tanakodó férfira.

– Mi ez? – kérdezte tőlük.

– Találtunk egyet! – hebegte Oehar értetlenkedve és elhessegette maga elől az állatkákat.

– Mégis mit?

Smis borostás arcán lelkes mosoly húzódott, a szeméből látszott az elszántság. Készen állt a kalandra.

– Egy világfát.